Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 5.

Július 27. szerda

Kiolvastuk az időjárásjelentésből, hogy ma van az utolsó szép nap, aztán elromlik az idő. Kalandjaink - lásd lentebb - megtanítottak, hogy ne bízzunk a holland meteorológusokban. Mikor reggel felkeltünk, csakugyan ragyogott a nap, egész reggeli alatt végig kitartott, hogy aztán indulás táján megjelenjenek az első felhők. A reggeli egyébként magas minőségű volt, Marci volt a napos (felváltva mindig más felelős a cateringért, régi, bevált rendszer nálunk), aki alaposan kitett magáért. Omlett volt, holland sajttal, fűszerekkel, miegymással. (Rájöttem egyébként, hogy ha ennyire részletesen írom le ennek az egy hétnek az eseményeit, lekörözöm a nagyszakállú Levet és nem férek el az ingyentárhelyen. Szűkszavúbban tehát).

Tekintettel az időjóslatra, a mai napot a tengerparton kívántuk eltölteni. Azért jó ez a Hollandia, indokoltuk a gyerekeinknek a döntést, mert itt mindenki megtalálja, amit szeret - Áron például a tengert. Arról nem szóltunk, hogy húsz éve, mikor Hollandiában időztem, többször megpróbálkoztunk a tengeri fürdőzéssel, de mindannyiszor még a dzsekit sem tudtuk levetni a parton. Nem volt ez másképp ma sem.

Itt még gépesítve

Először is elbicajoztunk a kölcsönzőbe, hogy visszaszolgáltassuk a drótszamarakat. A tranzakció lezárultával vettük észre, hogy egy fontos hátizsák (úszógatyák, törülközők - ó gyermeki optimizmus!) otthon maradt. Gyalog vissza a hajóhoz, hátizsák felmarkolása, és irány a Centraal Station, ezúttal villamossal. A horgonyzóhelyünk közelében, macskaugrásnyira ugyanis volt egy villamosmegálló. Jegyet meg majd szerzünk valahogy. 

Ezek a hollandok..! A megállóban nagy plakát, hogy csak érvényes menetjeggyel szabad utazni, meg hogy a bilétát leszálláskor is (!) stempliztetni kell. És lentebb megadva a legközelebbi jegyárusítóhely címe, kicsi térképpel. Korrekt. Hamar lett jegyünk, a villamosok sűrűn jártak, így kisvártatva a pályaudvaron találtuk magunkat. A partraszállás helyszínéül a kies Bergen aan Zeet választottuk, ahová Alkmaartól busszal, odáig meg vonattal lehet eljutni. 

Fantasztikus a holland vasúthálózat. Minden irányba tíz-húszpercenként járnak a vonatok, minden jól kitáblázva, feltüntetve. A kocsik tiszták, kényelmesek, gyakran emeletesek, ilyenkor mi mindig a felső szinten utaztunk, hogy többet lássunk a szép zöld holland tájból.

Utazás közben feltűnt az ablakon néhány rézsút futó cseppecske. Csak nem fog esni? 

Mire kiszálltunk Alkmaarban, már zuhogott. Megkerestük a bergeni buszt, és az erősödő förgetegben kibumliztunk a tengerpartra.

Sunshine, beach in Nederland

Ez más, mint a horvátországi bícs. Homokdűnék, tengeri fű csomói, széles, lapos, homokos part és nyargaló szél. A tenger barnásszürke, kétméteres hullámokkal, rajtuk habos tajtéktaréj. Az orkánban sirályok vitorláznak az ember feje fölött vijjogva. A homok bejut mindenhová, ruha ráncaiba, cipőbe, szembe-szájba. Vad, öntörvényű és nagyon szép. 

A cipőt már a homokos sáv elején ledobtuk, de a pulóver rajtunk maradt. Feltűrt farmerben belegázoltunk a szélébe - nem is volt eszelősen hideg. Azt játszottuk, ki merészkedik beljebb úgy, hogy a gatyaszár nem lesz vizes, amihez persze időnként villámgyorsan kellett hátrálni az érkező hullámok elől. Talpunk alatt süppedt a finom homok, nyomaink felfénylettek és másodperc alatt újra kisimultak, ahogy duzzadt a vizes föveny. Ordított a szél, kiabáltak a sirályok, csikorgott a fogunk közt a finom homok. Király.

Pancsolás a habokban

Áron persze megfürdött. Mire rendezhettük volna ellenérveinket, felvette a fürdőgatyát és csatakiáltással belerohant a tengerbe. Rajta kívül csak egy ránézésre is északi származású, idősebb házaspár hancúrozott a habokban, de ők hamarabb kijöttek. Áronért később be kellett gázolnom egy törülközővel, mert - mint elmondta - nem a víz volt hideg, hanem a szél, ahogy a vizes testet érte. 

Míg ő ezt művelte, mi lazán piknikeztünk a parton, úgy téve, mintha a Cote d’Azurön és nem ezen a Hoorn-fok-szerű partszakaszon lennénk. Ahogy ültem a homokban és épp beleharapni készültem a szendvicsbe, valamiért hátranéztem a jobb vállam mögött. Egy sirály lebegett alig karnyújtásnyira, és a kajámmal szemezett. Akkora volt, mint egy albatrosz.

A lopós

Sürgősen elcsomagoltam az étket.

Másik két fiunk kikönyörgött lágyszívű apjuktól egy szélsárkányt a közeli árusítóhelyről, és azt röptették, mintha nem is tizenhaton túl lenne mindkettő. A sárkány hamar feladta a küzdelmet a förgeteggel és elhasadt. A srácok különféle zsinegekkel és nadrágszíjakkal (köztük az enyémmel is) megreparálták, végül sikerült a cuccot szép magasságba biztatniuk.

Áron rasztafrizurát visel (ő a friss medikus, ha valaki nem figyelt volna), így beletelt egy kis időbe, míg megszáradtak a tincsei. Törülköző-turbánt meg nem akart viselni, amely tartós nézeteltéréshez vezetett köztünk. 

Sztratoszféra

Kint, a homoksáv végén, az aszfalton ledörgöltük lábunkról a vizes homokot, kiráztuk a ruhánkból és a hajunkból is, visszavettük a cipőt és konstatáltuk, hogy a visszamaradt szemcsék úgy dörzsölnek minden lépésnél, mint a smirgli.

De megint tolsztoji dimenziókat ostromlok (már ami a szóbőséget illeti).

A következő programpont szükségszerűen indoor kellett, hogy legyen.  Bevettük magunkat a parton hívogató „Aquariumba“. Utólag a neten nem találtunk túl sok pozitív értékelést (pl. Tripadvisor: túl drága, aránylag kevés hal stb.), dehát nem is a bécsi Haus des Meeres színvonalát vártuk. Meleg volt, nem fújt a szél és sok érdekeset láttunk. Gyermeki lelkünknek tökéletesen megfelelt a rájasimogató, a kagylógyűjtemény, a kis csikóhalak, amikben órákig el tudnék gyönyörködni, meg a tengerfenékből kiálló, cipőfűzőre emlékeztető, csíkos, színes teremtmények. Nekünk tetszett, na. Volt egy moziterem is, ahol filmet vetítettek a korallok pusztulásáról (azt hiszem), kényelmes, süppedős fotelekből lehetett nézni. Langy meleg, sötét, halkan duruzsoló alámondás… Vagy háromszor ment le a film, mire felébredtünk. Kedves Tripadvisor, részemről maximális pontszám.

Jócskán elmúlt dél, mire kiléptünk a zegernyébe. Ebédre, ezt megfogadtuk, tengerparti halétteremben harapunk valamit. A hely, amit találtunk, a dűne tenger felőli oldalán épült, ablakait csapkodta a zápor, a tenger alig pár méterre morajlott, de odabent cserépkályha ontotta a meleget és fenséges halételek illata párolgott. A fiúk rafinált halakat rendeltek (Domi kivételével, aki nem nagy halbarát), de mi kijelentettük, hogy fekete kagylót szeretnénk, úgyis szerepel a napi ajánlatban. Két adagot kértünk, mire kihoztak egy hektóliteres sötét fazekat, színültig héjában főtt kagylóval, friss kenyeret és különféle mártogatókat. Megtelt velük az asztal. Az egészséges kagyló kinyílik főzés közben, egy ilyen szétnyílt héjat csipeszként használva ki lehet csippenteni a kagylóhúst a páncéljából. Jó móka és igen finom. Degeszre ettük magunkat a jó melegben. Odakint meg eső, szél, satöbbi. 

Ott távol a Snack Lounge

A pincérlány, elbűvölve berozsdásodott hollandtudásomtól (tényleg nagyon hálásak, ha valaki nem angolul vagy pláne németül próbálkozik, hanem az anyanyelvükön) a kedvünkért még utána is nézett a neten, mikor indul vissza a busz Alkmaarba. 

Ez a kisváros, Alkmaar biztos nagyon szép, nagyon holland, sajnos nem sokat láttunk belőle, bár hősiesen megpróbáltunk sétálni egyet az esőben. Már csak emiatt is vissza kell jönnünk még. A pénteki hetipiac például nagyon szuper állítólag. 

A vonaton hazafelé jobbra-balra dőlve bóbiskoltunk. Amszterdamban, ahogy kiléptünk az állomásépület kapuján, megcsapott az ismerős, eltéveszthetetlen gándzsaillat. Mint egy hazatérés. A villamosra várva majd’ megfagytunk. Esőáztatta bárkánk hűségesen várakozott ránk, belsejében holland-illatú jó meleggel. Hát még, mkor a gázkandallót is begyújtottuk! Áronnal még csipegettünk kicsit a hűtőből, a háttérben Kenny G. halkan szaxizott, Gabi és Domi megkíséreltek egy epizódot végignézni a kedvenc sorozatukból, aminek persze csúfos kudarc lett a vége: Gabinak már a főcím felénél lecsukódott a szeme…

Erre a csodálatos napra Júlia sms-e tette fel a koronát. Este fél tíz körül csippan a telefonom, megnyitom és olvasom elérzékenyülve: 

„Halló, kedves Királyék! Remélem, jól érzitek magatokat. Az időjárásért minden holland nevében elnézéseteket kérem, de ne féljetek: állítólag holnapra megjavul!“

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 4.

Július 26. kedd (este)

A felvételi eredményre várakozás vérfagyasztó percei már „otthon“, a hajónkon értek minket. Lassan este nyolc óra lett, bekapcsoltuk az elektronikát és felkerestük a felvi.hu-t. 

A tét a következő volt: Áronnak 449 pontja gyűlt össze, vajon ez alatt, vagy efölött húzzák.e meg a határt a Pécsi Egyetem Általános Orvosi Karán? 

Kattintgattunk, újraindítottunk, böngészőt, majd laptopot is váltottunk, de a leterheltség miatt jó félóráig lehetetlenség volt megnyitni a honlapot. Már az idegbaj kerülgetett minket, amikor egyszercsak feltűnt a képernyőn a táblázat. 

Az igazság pillanata és egy kis Jenever

420 pont. Jól látjuk? Igen, semmi kétség. Négyszázhúszas. Dehát akkor… Akkor az azt jelenti… - Egy emberként ugrottunk fel. Köztünk az újdonsült medikus. Megpisszentettük a délelőtt beszerzett jenevert és csúnyán leittasodtunk (vagy három cent jutott egy főre, mert a legkisebb kiszerelést vettük). Közben jöttek a telefonok, SMS-ek, gratulációk a rokonoktól és a barátoktól. Igen-igen-igen jó érzés volt. Immár két egyetemista fiunk van.

Esti kép a fedélzetről

Aztán gyerünk, ünnepi vacsora! Gabi javaslatára nem a neten keresgéltünk puccos helyeket, hanem a csatorna túlpartján kezdődő, „De Pijp“ nevű vigalmi negyedet vettük a nyakunkba, hogy biztos találunk valami kellemes krimót. Megvoltak még a bicajaink is, így gépesítve haladhattunk. Némi bóklászás után Gabi ösztöne (melyre mindig hallgatni kell, ezt majd még illusztrálom) egy mexikói étterembe vezérelt minket, ahol igen finom tapaszokat, buritókat meg ilyeneket ettünk némi Coronita cerveza (asszem ez mexikóiul a sör) kíséretében. A mexikóiak, úgy látszik, csak akkor érzik, hogy ettek valamit, ha lángol tőle a szájuk. Az étterem nevét sajnos nem tudom már rekonstruálni, kicsi volt és diákos, de a De Pijp-ben szinte mindegyik ilyen, egymást érik és nagyon hangulatosak.

Végül hazabotorkáltunk úgy este fél tizenegy körül - féligmeddig még világosban! - és elvackoltunk a mi úszó palotánkban. Szép nap, várjuk a következőt.

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 3.

Július 26. kedd (később)

Szemmel láthatóan azonban majd‘ mindenki akart - mármint füvet vásárolni. Mi a csekély kivételt képviseltük a fényes délelőtt irdatlan dárdákat pöfékelő átlagemberek között. Ámde, hogy azért mi is kirúgjunk a hámból, lévén Amszterdam, ráadásul a küszöbön áll családunk nyári szenzációja, Áron öcsém sikeres (?) felvételije, mi is betértünk egy boltba, melynek árukészlete magába foglalta a világ szeszesitalválasztékának jelentős hányadát. A patinás polcokon az elképzelhető legváltozatosabb méretű, alakú, színű, és legfőképp tartalmú palackok sorakoztak, kínálva legális, vagy éppen máshol tiltott élvezetüket. Hiszen a holland fővárosban még egy olyan ártatlan (?) termék, mint az alkohol valahogy kapcsolatba kerül a kábítószerrel.

Hölgyeim és Uraim, mivel lehet nagyobb pusztítást elérni, mint a hagyományos kilencven-akárhány százalékos alkohollal? Egyszerű! Áztassunk bele marihuánát! Ha nem elég, tessék a varázsgombás verzió! De itt van az abszintos-kokaleveles vodka is. Döbbenet…

Ennél mi azért szolidabb áruval is beértük A bolt hátsó, efeledett, ritkán látogatott részében hevertek a hagyományos italok. A mi választásunk a jenever nevű italra esett, ami lényegében egy gabonából készített alkoholos ital, egyfajta gin, hagyományosan holland, és egyike a világ legrégebbi italmárkáinak.

Hát, ezzel koccintunk, ha édes öcsémet felveszik az orvosi egyetemre, illetve ebbe fojtjuk bánatunk, ha a gyermek mégsem lesz medikus.

Egy érvényes közhely: Észak Velencéje

Ezek után biciklire szálltunk és továbbálltunk a város lüktető szíve, a Damrak, azaz Dam tér felé.

Namármost.

Míg édesapám e bejegyzés korábbi részében egyetlen kecses mondattal elintézettnek tekintette az egész ‚bicikli‘ témakört, én itt tennék egy-két személyes kiegészítést. Amszterdamban mindenki biciklivel jár. De tényleg, mindenki. Autót csak elvétve lát az ember, mindenhol bicikliút, lapos ország, ideálisnak tűnik a helyzet.

Pedig, ó fájdalom, a valóság ettől igencsak messze van. Adott egy bicikliben enyhén képzett, a sétálást preferáló, békés természetű srác. (Ez lenne az Önök alázatos narrátora.) És őt hirtelen körülveszi az a leírhataatlan, elképzelhetetlen, követhetelen, és mégis valahogy működni látszó TÉBOLY, ami nem más, mint az amszterdami (biciklis) közlekedés. A délolasz kisvárosok közmegegyezésen alapuló közlekedését egy az egyben adaptálta a dicső holland nép, és könnyedén kerekezik az egyik halálközeli élményből a másikba. Baj, az sohasem történik, de turista, ráadásul kerékpárt ki nem állható turista számára az élmény meglehetősen kettős.

Mert lehet, hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó (vagy csak így érzed), mégis itt biciklizel Amszterdam szívében a csatornák mentén…

A Dam tér hatalmas, és valóban a Központ: a város nyaraló apraja-nagyja előbb-utóbb ide lyukad ki. A tömeg mögött pedig ott áll a maga tekintélyt parancsoló valójában a Koninklijk Paleis, azaz a királyi palota. A monarchia eme ékes építméne azonban eredetileg nem a királyi család számára épült, a vároháza szerepét töltötte be, s a holland aranykor, a 17. század alapján épült. A király csak később költözhetett be. Egyébként Amszterdamban nem is túl népszerű, s a város emiatt örök rivalizálásban áll Hágával, a királyi fővárossal. A palota azonban mint városháza és mint királyi palota is egyaránt gyönyörű.

A Damon található még a Bijenkorf, azaz méhkaptár nevű bevásárlóközpont. Ez egy 146 éves áruház, és igencsak nívós göncöket talál az ember, mind a hat emeletén. Természetesen egy-két darabnak meglehetősen borsos az ára, de a választék és a minőség, az igazán lenyűgöző. Édesanyám buzgó érdeklődéssel tűnt el az áruhalmok mögött, mi mérsékelt lelkesedéssel követtük. Ez a lelkesedés el is fogyott úgy a harmadik emelet körül. Mikor már az összes selyemnyakkendőt, kasmírsálat, bőrkesztyűt és mandzsettagombot végignéztük, úgy döntöttünk, itt csak akkor vár ránk több móka, ha csinálunk magunknak. Éppen ezért édesapával és két öcsémmel bújócskázni kezdtünk. Elbújni könnyű egy ekkora helyen, no de a sarokba fordulva elszámolni százig úgy, hogy egyetlen segítőkész eladó se jöjjön oda a magában motyogó, behunyt szemű illetőhöz…

A Bijenkorf legfelső emeletén aztán összefutott a család, és az ott található konyhatechnikai bolt megtekintése után egyhangúlag úgy döntött, ideje ebédelni. A légkondicionált épület ajtajain kilépve ismerős ökölként csapódótt arcunkba a ganjaszag, de erre rá se rántva egy pékségbe tértünk.

Valahol a Belvárosban

Az itt elköltött szendvicsből álló ebédünket épp csak egy pillanatra szakította félbe az az apró egér, aki a székeink között surrant. De a szendvics finom volt, így az egérrel sem törődtünk.

A következő célunk a virágpiac, azaz Bloemenmakt volt, ez egy úszó hajókból álló piac, amit ellep a tulipánhagyma. Minden mennyiségben tulipánhagyma, szinte étvágygerjesztően gyönyörű virágokat ígérő fényképekkel. Persze a Növeszd magad! marihuána-készlet itt is megvásárolható. A vrágpiacot szegélyező aprócska boltok egyike felkeltette a figyelmünket. Ez egy távol-keleti orientalista bolt volt, és mivel kisebbik öcsém, Domi, és én magam is eléggé érintettek vagyunk tea-, valamint tibet-buddhizmus témakörökben ide betértünk. Nem is bántuk meg, hogy így tettünk, egy öntöttvas teáskannával, valamint kétféle teakülönlegességgel távoztunk a boltból…

Piacból azonban sosem lehet elég, ezért a hazautat az Albert Cuyp nevét viselő piacon keresztül tettük meg. A bicajokat egy fához lakatoltuk, és szétnéztünk. A turistacsalogató műanyagárut leszámítva igazán érdekes volt a felhozatal. Friss hal, jégen, hihetetlen mennyiség és változatosság. Egy bolt a világ különleges fűszereire koncentrál, némelyiknek a nevét sem hallottam, nemhogy az ízét ismertem volna.

Aprócska boltok, a világ minden tájáról idetelepült küföldiek igényei szerint. Halal húsbolt, afrikai gyümölcsösbolt, indiai zöldségek. Rengeteg ember, és a tömeg feje fölött színes, vidám mintájú afrikai ruhák lebegnek a standokról lógva.

Aznap délután a Cuyp egy másik arcát is megismertük, de erről majd később.

A

Hazatértünk lakóhajónkra, egy kisebb pihenés céljából, már vártak ránk a hideg sörök és a fedélzet. Miközben ott ültünk, a csatorna partján álló platánfára egy zöld (kis sándor) papagáj szállt. Azonnal észrevettük, csalogattuk, azt hittük elszökött, hátha szelíd és odajön. De nem jött, hamar továbbállt. Nekünk is repült el papagájunk, tudjuk, milyen szomorú, együttérzéssel gondoltunk a gazdira.

Azonban nem sokáig ültünk nyugodtan, a békességet élvezve. (Ez a magatartás eléggé jellemző a családra, lásd e komplett blogot…) Nemsokára édesanya, édesapa és én (!) újra biciklire ültünk, és a város csendes lakónegyedein át kerekeztünk.

Nemsokára rábukkantunk a Sarphatiparkra, itt a bicajt letámasztva csatlakoztunk a napfényt és a zöldet (hihi) élvező hollandokhoz.  Itt láttam két totál beszívott ötvenes arcot, akik mesterien frizbiztek egymással. Kanyarban dobták. Lenyűgöző volt.

Hazafelé ismét a Cuypon át bicikliztünk, és azt kellett tapasztalnunk, hogy itt időközben elszabadult a pokol. Az árusok összepakolták motyóikat a holnapi nyitásig, ám vígan hátrahagyták a szemetet. Erre érkezett meg a környék madárvilága, kimazsolázgatni az ehető részeket. A verebek megszokottak itthon is. A galambok láttán szemünk se rebbent. A sirályok csapatai már kissé szokatlanok voltak, ahogy víjjogva csapongtak körülöttünk, az abszolút megdöbbenést azonban azok a szürke gémek keltették, akik a legnagyobb hidegvérrel sétálgattak fel alá, majd vadul nekiestek a zsákoknak. És nem egy vagy kettő volt belőlük. méretre és mennyiségre egy óvodáscsoporthoz hasonlíthatnám őket. Hitchcock mester jutott az eszünkbe…

Hazaértünk, kivágódva a madárfelhőből, hogy megtudjuk,  vajon mi lett az eredmény? Gazdagabb lesz-e valamelyik egyetem egy újabb orvostanhallgatóval, vagy sem… És én ennél a hihetetlen lebegő feszültségnél adom vissza a szót édesapámnak, hogy tovább írja családunk, és középső fiának sorsát, megköszönve figyelmüket:

                                                                              

 Király Márton ( Az Önök Alázatos Narrátora )

Apropó madarak… Kiderült, hogy Amszterdamban csapatostul él a kis sándor papagáj… Nem csoda, hogy nem jött oda hozzánk az a vadállat…

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 2.

Július 26. kedd

Reggel kacsákra ébredtem. Hápogtak. Felserkentem, kinéztem a kajütablakon, és valóban ott eveztek a csatorna vizén, a hajótatnál. Később szárcsák és egyéb ismeretlen márkájú vízimadarak is csatlakoztak, fiókástul.

Reggeli fények a cockpitből

Hamarosan a fedélzeten ültünk Gabival (a gyerekek még aludtak), és bámultuk az ébredő várost. A vízen időnként elhúzott mellettünk egy-egy hajó: az első turista-vízibuszok, helybéliek, kicsi és nagy járgányok. Mint két őshonos amszterdami, akik épp a reggeli levegőt élvezik a saját lakóhajójukon (nem is volt nehéz beleélni magunkat…), kegyesen integettünk a sok fényképezőgépes városnézőnek. Megfigyeltük, hogy a német kinézetű turisták kivételével (akiket a világos haj-napszemüveg-sörhas-drága fotóapparát-kombó tesz félreismerhetetlenné) szinte mindenki kedvesen visszaintegetett. Persze ez csak buta sztereotípia.

A gracht túlpartján, ahová az autóknak is szabad behajtani, gyér volt a forgalom. Csak a biciklisek surrogtak elképzelhetetlenül hatalmas rajokban. Tekertek munkába az emberek. A kicsit távolabbi hídon volt egy villamosmegálló, időnként nagy csilingelve befutott egy kék-fehér szerelvény. Vagy éppen szivárványszínű, mivel épp ott-tartózkodásunk idején épp Amszterdamban tartották az Euro Pride-ot.

Készleteinket feltöltendő elhatároztuk, hogy amíg a fiúk felébrednek, elmegyünk bevásárolni. Ráérős város ez: a közeli Albert Heijn-szupermarket csak nyolckor nyitott, így a Dirk nevű diszkontban kötöttünk ki. Közben persze titkon fixíroztuk a jó amszterdamiakat. Színes, vegyes népség, az öltözködést láthatólag nem köti semmilyen konvenció. Egy bokáig tekintélyesen, öltöny-nyakkendőbe öltözött kutyás vevő például szandált viselt, egyik lábujján csillogó gyűrűvel.

Volt néhány igazi holland élelmiszercikk, amikre emlékeztünk még, s amik nélkül nem akartuk elhagyni a boltot. Ilyen volt a „vla“ (többféle ízben kapható, dobozos, félfolyékony puding), a „pindakaas“ (sós mogyorókrém) és persze a sajtok. Amit Magyarországon úgy ismerünk, hogy Gouda-sajt, az távoli rokonságban sincs holland megfelelőjével. Kapható belőle fiataltól az érettig (jong, middel vagy oud belegen), s ahány fajta, annyiféle ízvilág. Jól felpakoltunk, aztán irány haza, a hajónkra.

Kávéillat és három éber, kalandra kész fiatalember fogadott minket, a háttérben lágy Kenny G.-zenével. A bőséges reggeli közben elhatároztuk, hogy a mai napot Amszterdamra szánjuk, annál is inkább, mert Áron mára várta a felvételi eredményt és ötpercenként nyitogatta a laptopját. Igaz, mindannyian tűkön ültünk, de valaki kiderítette, hogy a ponthatárokat csak este nyolckor fogják feltenni a netre, fölösleges addig kattintgatni. Lényeg, hogy nyolcra itthon legyünk ismét.

A

Egyenpiros MacBike drótszamarak

Jól tudva, hogy nem lesz olyan perce egyikünknek sem ma, mikor ne gondolnánk az este nyolc órára, azért igyekeztünk megtölteni tartalommal addig is az időt. Úgy döntöttünk, biciklit bérelünk. Amszterdamban több biciklikölcsönző van, mint élelmiszerbolt, és ez nem túlzás. Hamarosan átvettük (a MacBike cégnél) a pirosra festett kétkerekűeket, aztán hajrá. Megcéloztuk a Centraal Stationt, a központi pályaudvart, mert tudtuk, hogy ott a környéken történik a legtöbb érdekes.

A

Ott van mindjárt a piros lámpás negyed, méghozzá Amszterdam legrégebbi temploma (és egyáltalán épülete) tövében. Az Oude Kerk kívülről impozáns gótikus csipkecsoda, de belülről nem láttuk, mert fejenként vagy tíz eurót elkértek volna a belépőért, és különben is azt írta az útikönyv, hogy a protestáns képrombolás óta szinte töküres. Sebaj, azért a jó hollandok bőven hasznosítják a hatalmas teret, kiállítóteremmé és, úgymond, „közösségi hellyé“ alakították az 1306-ban alapított, gyönyörű templomot. Ez a jelenség általában igaz a protestáns-szekularizált Hollandia majdnem összes templom-műemlékére: többé nem templomként működik és/vagy örökké zárva van. Nem akarom lelőni a poént, de egész hollandiai tartózkodásunk alatt nem sikerült megtekintenünk egy templomot sem belülről.

Az Oude Kerk mögött. Red Lights

A piros lámpás negyed - lévén kora délelőtt - épp álomba szenderedett a feszített tempójú éjszakai műszak után. A földszintes, lefüggönyzött kirakatok mögött alig egy-egy leányzó mutatta magát, a többiek bizonyára szunyáltak, készültek a következő fordulóra.

Ebben a negyedben (illetve, mint kiderült, az egész városban) egymást érik a „Coffeeshopok“, azaz a marihuánát legálisan árusító bárok. Pár évvel ezelőtt nagy volt a riadalom, mert a böcs honatyák (ki tudja, miért) hoztak egy olyan törvényt, hogy ezeket a műintézményeket csak helyiek látogathatják (úgynevezett Grasspass-szal), a turisták nem. Illetve, hogy turistákat nem szolgálnak ki fűvel. Az amszterdami polgármester (a tapasztaltakból kiindulva  tán maga is fogyasztó) majdnem a kardjába dőlt, sírt, könyörgött, hogy a város bevételének legnagyobb része éppen a fűfüstölő külföldiektől származik, ne már, hogy most kitiltják őket - míg végül valamilyen furmányos rendeletmódosítással, alszabállyal, kiegészítéssel sikerült elérnie, hogy gyakorlatilag csak az nem vesz gándzsát Amszterdamban (méghozzá legálisan!), aki nem akar.

(Ezen a ponton - genetikusan determinált grafomániától hajtva - Márton fiunk veszi át a krónikás szerepét).