Svájc, Vevey - az első este

Augusztus 19. szerda

Esőre ébredtünk, bár a felhők jó része alattunk gomolygott. Mikor pár percre szétnyíltak, csodás kilátás tárult a völgyre, ilyenkor serényen fényképeztünk. De volt olyan is, hogy a hotelünk melletti ülőliftnek csak egy-két gondolája látszott, aztán a drót, útban lefelé, beleveszett a ködbe. De a felvonó üzemelt, utasok nélkül is. Romantikus látvány. Meg a ház is, minden szokásos tiroli díszítéssel, hatalmas feszületekkel, kis makettházikóval a teraszon, és a számtalan virággal. A tulajdonosnő, maga Rosi is tiszteletét tette, népviseletben. Kiderült róla, hogy helyi híresség, tiroli népdalokat szokott énekelni nagyszabású fellépések keretében. Mindez még jobban erősítette a szappanopera-érzést.




Reggeli kilátás Rosinál

            Tíz óra után indultunk el, továbbra is szomorú időben. Irány Vevey.

Dominak rossz (kicsi) nadrágot hoztunk Szombathelyről, mely ellen hevesen tiltakozott. Egyébként az sem volt ínyére, hogy a nagy japán út után nem pihenhet pár napot Szombathelyen, hanem elragadjuk újabb kalandokra. Becsületére legyen mondva, aránylag keveset témázott ezen, hamar elfogadta a többségi (és szülői) döntést. De rendes nadrágja ezzel együtt sem volt, így Telfsnél letértünk az autópályáról, hogy beugorjunk egy ruhaboltba. Itt mellesleg én is kaptam egy kapucnis pulóvert, mert kiderült, hogy a régi pulcsimat Kitzbühelben hagytam Rosinál. Telefonáltam nekik, és megígérték, hogy értesítenek, ha megkerül, de azóta sem hallottam felőlük...

Tirol és Vorarlberg között le volt zárva az Arlbergtunnel, fel kellett kapaszkodnunk a hágóra. Nagy köd volt, sok autó, esőtől csúszós út, kicsit aggódtam (szoktam néha...). Egy holland rendszámú autónak felforrt a hűtővize. A mi kocsink is elég nehezen vánszorgott felfelé a kaptatón, de végül győztünk.

            A határon volt útlevél-ellenőrzés, igaz, csak jelképes, mert Svájc nem EU-tag. Még Ausztriában beújítottam egy svájci autópálya-matricát, ami elég vicces: csak és kizárólag egész éves kapható, és kötelező megvenni akkor is, ha pár óra alatt áthajtasz az országon. Az autópályáikon csak 120-szal szabad menni, és állítólag szigorúan büntetik a gyorshajtást. Belőttem az elektronikus sebességkorlátozót 120-ra, de hamar kiderült, hogy nem nagyon fogom használni. Délután négy-öt óra volt, csúcsforgalom a sztrádán, és cammogó dugók. Az utolsó kilométereken, ahol már látszott a Genfi-tó, azért felvidultunk. Nem is kicsit elcsigázva érkeztünk alkonyattájt Vevey-be.




Vevey, promenád, iramodásra a szállásunktól

            A GPS-be beírt cím "Rue de Léman valamennyi" volt. El is navigált egy helyre, ahová nem lehetett behajtani, mert a part menti sétány forgalomtól elzárt területéhez tartozott. Felhívtuk barátunkat, Kristófot, aki befogadott minket vevey-i bérleményébe (azon az áron, hogy ő erre az időre átköltözött a falatnyi lakásból a nagynénjéhez!). Kristóf közölte, hogy azonnal jön, várjuk meg. Addig mi sétáltunk egyet a csodaszép tóparti promenádon.

            Alig tíz perc múlva gördeszkázó fazont pillantunk meg, aki fénysebességhez közel repeszt a sétányon: Kristóf az. Integetés, hujjogás, nagy egymásratalálás, öröm. És kiderül, hogy épp lóhalálában siet hazafelé, de NEM az általunk gondolt címre, hanem a La Tour-de-Peilz-beli Rue de Leman felé, ami egy Vevey-jel egybeépült kis falucska, onnan két kilométernyire. Mint kiderült, a Léman gyakori név a környéken, számos Rue de Léman is van a közeli településeken, mivel ez a genfi tó latin eredetű, helyi megszólítása. Isteni szerencse, hogy épp Kristóf útjában bóklásztunk a parton.

            Fantasztikus fogadtatás. Kristóf pizzát sütött, sörökkel kínált, az egyetlen kilenc négyzetméteres szobában frissen felhúzott ágyneművel várt minket a franciaágy és két pihepuha matrac, melyeket azon melegében "organizált" valahonnan. Lakása a promenádtól - és a tótól - 50 m-re fekszik, patyolattiszta, rendes házban.

            Felajánlotta, hogy körbevezet minket kicsit a parton. A sétányon befelé indulva ugyanis egy-két kilométer múlva egyenest Vevey központjába jutunk. Elmentünk az Hotel du Lac mellett is, ahol Kristóf szakácskodik. Puccos. Valami arab milliárdosé. A parkolóban luxusautók.

            Sokat mesélt, mutogatott, meseszép kisváros. A tóparti sétány virágbeültetéseihez foghatót nemigen láttunk még. Sajnos a hosszú út után legurított sör egyre jobban kezdte éreztetni hatását odalent. Mind jobban feszengtem. A javaslatot, hogy menjünk fel az esti kivilágításban tündöklő tó és Vevey fölé a szőlőhegyre, már heves tiltakozással fogadtam. Igyekeztem udvarias maradni, de a mosolyom nem volt őszinte. Kristóf, átérezve a problémát, javasolta, hogy ugorjunk fel nem messze lakó nagynénjéhez, mutatkozzunk be és ott tudok p.silni is... Az altesti  nyomás addigra azonban nem engedett volna egyetlen percnyi udvarias csevegést sem, és úgy ítéltem meg, furcsán adná ki magát, ha betörnék egy szinte ismeretlen hölgy hajlékába, gyakorlatilag köszönés nélkül átzúgnék az előszobán és csempelazító sugárban átadnám magam a megkönnyebülésnek...

            Zaklatottan elbúcsúztunk tehát, hogy mihamarabb hazaérjünk. Az út felénél vált világossá, hogy ez a terv sem működik. Egyszerűen nincs már annyi időm. Európa egyik legszebb tóparti sétányán, jólöltözött svájci urak és hölgyek, korzózó turisták tömegeitől alig takartan, csak a jótékony esthomályban bízva, a hullámtörő mellvéd legalsó szikláiról mutatkoztam be a Genfi-tónak (és feltehetően Vevey városka lakossága egy részének) én, a kalandozó magyar. Este tíz óra volt.




Hegyek szemközt, a francia parton

            Ami a kalandozásokat illeti: idefelé szóba került köztünk, hogy eleink annak idején egészen St. Gallenig hatoltak el. Marci szerint van egy sztori, Bolondos Heribald története, melyről biztosan állította, hogy nem kamu. Eszerint ez a Heribald egy jámbor, ütődött szerzetes volt St. Gallenben, aki nem tudott elmenekülni a betörő magyarok elől, mert baráttársai otromba tréfaképpen eldugták a saruját. Heribald így kénytelen volt megvárni a magyarokat, akiket a kolostor pincéjében meg is vendégelt jóféle borral. A kalandozó hordák így dúlás-pusztítás helyett jól becsiccsentettek és békében távoztak.

            Szerintünk inkább Marci volt a bolondos, nem a jó Heribald, hogy kitalálta ezt a bugyuta nevet és történetet, de ő váltig állította, hogy a mese nem saját kútfőből való. Addig-addig, míg fogadás lett a dologból: amint lesz valahol wifi, utánanézünk Bolondos Heribaldnak, és ha létezett, meg a históriája is igaz, Marci nyer egy sört anyától.

            Megfejtés később.

            Domi náthája javult kissé, így mindannyian jól aludtunk, nyitott ablaknál, vízpára-illatú, friss levegőben.