Svájc, Vevey - az első este

Augusztus 19. szerda

Esőre ébredtünk, bár a felhők jó része alattunk gomolygott. Mikor pár percre szétnyíltak, csodás kilátás tárult a völgyre, ilyenkor serényen fényképeztünk. De volt olyan is, hogy a hotelünk melletti ülőliftnek csak egy-két gondolája látszott, aztán a drót, útban lefelé, beleveszett a ködbe. De a felvonó üzemelt, utasok nélkül is. Romantikus látvány. Meg a ház is, minden szokásos tiroli díszítéssel, hatalmas feszületekkel, kis makettházikóval a teraszon, és a számtalan virággal. A tulajdonosnő, maga Rosi is tiszteletét tette, népviseletben. Kiderült róla, hogy helyi híresség, tiroli népdalokat szokott énekelni nagyszabású fellépések keretében. Mindez még jobban erősítette a szappanopera-érzést.




Reggeli kilátás Rosinál

            Tíz óra után indultunk el, továbbra is szomorú időben. Irány Vevey.

Dominak rossz (kicsi) nadrágot hoztunk Szombathelyről, mely ellen hevesen tiltakozott. Egyébként az sem volt ínyére, hogy a nagy japán út után nem pihenhet pár napot Szombathelyen, hanem elragadjuk újabb kalandokra. Becsületére legyen mondva, aránylag keveset témázott ezen, hamar elfogadta a többségi (és szülői) döntést. De rendes nadrágja ezzel együtt sem volt, így Telfsnél letértünk az autópályáról, hogy beugorjunk egy ruhaboltba. Itt mellesleg én is kaptam egy kapucnis pulóvert, mert kiderült, hogy a régi pulcsimat Kitzbühelben hagytam Rosinál. Telefonáltam nekik, és megígérték, hogy értesítenek, ha megkerül, de azóta sem hallottam felőlük...

Tirol és Vorarlberg között le volt zárva az Arlbergtunnel, fel kellett kapaszkodnunk a hágóra. Nagy köd volt, sok autó, esőtől csúszós út, kicsit aggódtam (szoktam néha...). Egy holland rendszámú autónak felforrt a hűtővize. A mi kocsink is elég nehezen vánszorgott felfelé a kaptatón, de végül győztünk.

            A határon volt útlevél-ellenőrzés, igaz, csak jelképes, mert Svájc nem EU-tag. Még Ausztriában beújítottam egy svájci autópálya-matricát, ami elég vicces: csak és kizárólag egész éves kapható, és kötelező megvenni akkor is, ha pár óra alatt áthajtasz az országon. Az autópályáikon csak 120-szal szabad menni, és állítólag szigorúan büntetik a gyorshajtást. Belőttem az elektronikus sebességkorlátozót 120-ra, de hamar kiderült, hogy nem nagyon fogom használni. Délután négy-öt óra volt, csúcsforgalom a sztrádán, és cammogó dugók. Az utolsó kilométereken, ahol már látszott a Genfi-tó, azért felvidultunk. Nem is kicsit elcsigázva érkeztünk alkonyattájt Vevey-be.




Vevey, promenád, iramodásra a szállásunktól

            A GPS-be beírt cím "Rue de Léman valamennyi" volt. El is navigált egy helyre, ahová nem lehetett behajtani, mert a part menti sétány forgalomtól elzárt területéhez tartozott. Felhívtuk barátunkat, Kristófot, aki befogadott minket vevey-i bérleményébe (azon az áron, hogy ő erre az időre átköltözött a falatnyi lakásból a nagynénjéhez!). Kristóf közölte, hogy azonnal jön, várjuk meg. Addig mi sétáltunk egyet a csodaszép tóparti promenádon.

            Alig tíz perc múlva gördeszkázó fazont pillantunk meg, aki fénysebességhez közel repeszt a sétányon: Kristóf az. Integetés, hujjogás, nagy egymásratalálás, öröm. És kiderül, hogy épp lóhalálában siet hazafelé, de NEM az általunk gondolt címre, hanem a La Tour-de-Peilz-beli Rue de Leman felé, ami egy Vevey-jel egybeépült kis falucska, onnan két kilométernyire. Mint kiderült, a Léman gyakori név a környéken, számos Rue de Léman is van a közeli településeken, mivel ez a genfi tó latin eredetű, helyi megszólítása. Isteni szerencse, hogy épp Kristóf útjában bóklásztunk a parton.

            Fantasztikus fogadtatás. Kristóf pizzát sütött, sörökkel kínált, az egyetlen kilenc négyzetméteres szobában frissen felhúzott ágyneművel várt minket a franciaágy és két pihepuha matrac, melyeket azon melegében "organizált" valahonnan. Lakása a promenádtól - és a tótól - 50 m-re fekszik, patyolattiszta, rendes házban.

            Felajánlotta, hogy körbevezet minket kicsit a parton. A sétányon befelé indulva ugyanis egy-két kilométer múlva egyenest Vevey központjába jutunk. Elmentünk az Hotel du Lac mellett is, ahol Kristóf szakácskodik. Puccos. Valami arab milliárdosé. A parkolóban luxusautók.

            Sokat mesélt, mutogatott, meseszép kisváros. A tóparti sétány virágbeültetéseihez foghatót nemigen láttunk még. Sajnos a hosszú út után legurított sör egyre jobban kezdte éreztetni hatását odalent. Mind jobban feszengtem. A javaslatot, hogy menjünk fel az esti kivilágításban tündöklő tó és Vevey fölé a szőlőhegyre, már heves tiltakozással fogadtam. Igyekeztem udvarias maradni, de a mosolyom nem volt őszinte. Kristóf, átérezve a problémát, javasolta, hogy ugorjunk fel nem messze lakó nagynénjéhez, mutatkozzunk be és ott tudok p.silni is... Az altesti  nyomás addigra azonban nem engedett volna egyetlen percnyi udvarias csevegést sem, és úgy ítéltem meg, furcsán adná ki magát, ha betörnék egy szinte ismeretlen hölgy hajlékába, gyakorlatilag köszönés nélkül átzúgnék az előszobán és csempelazító sugárban átadnám magam a megkönnyebülésnek...

            Zaklatottan elbúcsúztunk tehát, hogy mihamarabb hazaérjünk. Az út felénél vált világossá, hogy ez a terv sem működik. Egyszerűen nincs már annyi időm. Európa egyik legszebb tóparti sétányán, jólöltözött svájci urak és hölgyek, korzózó turisták tömegeitől alig takartan, csak a jótékony esthomályban bízva, a hullámtörő mellvéd legalsó szikláiról mutatkoztam be a Genfi-tónak (és feltehetően Vevey városka lakossága egy részének) én, a kalandozó magyar. Este tíz óra volt.




Hegyek szemközt, a francia parton

            Ami a kalandozásokat illeti: idefelé szóba került köztünk, hogy eleink annak idején egészen St. Gallenig hatoltak el. Marci szerint van egy sztori, Bolondos Heribald története, melyről biztosan állította, hogy nem kamu. Eszerint ez a Heribald egy jámbor, ütődött szerzetes volt St. Gallenben, aki nem tudott elmenekülni a betörő magyarok elől, mert baráttársai otromba tréfaképpen eldugták a saruját. Heribald így kénytelen volt megvárni a magyarokat, akiket a kolostor pincéjében meg is vendégelt jóféle borral. A kalandozó hordák így dúlás-pusztítás helyett jól becsiccsentettek és békében távoztak.

            Szerintünk inkább Marci volt a bolondos, nem a jó Heribald, hogy kitalálta ezt a bugyuta nevet és történetet, de ő váltig állította, hogy a mese nem saját kútfőből való. Addig-addig, míg fogadás lett a dologból: amint lesz valahol wifi, utánanézünk Bolondos Heribaldnak, és ha létezett, meg a históriája is igaz, Marci nyer egy sört anyától.

            Megfejtés később.

            Domi náthája javult kissé, így mindannyian jól aludtunk, nyitott ablaknál, vízpára-illatú, friss levegőben.

Kitzbühel esőben

Augusztus 18. kedd

Hét óra tájban mi, szülők kilopakodtunk a lakásból (a gyerekek még horpasztottak), és ellógtunk a Lehel téri piacra, ami az Ipoly utcával szemközt, ötperces sétára van. Vettünk élelmiszert az útra és kicsit körülnéztünk. Fél kilenc környékén reggeliztünk a nehezen ébredő fiúkkal, aztán csomagolás, sürgetés, totojázás, huzavona után beültünk a járgányba és VÉGRE indultunk a Nagy Kaland elé. A szélvédő mögé - késlekedésünk jutalmául - már oda volt tűzve a parkolás-felügyelet mikulás-zacskója...

            

Hosszú út, Pest-Bécs- Linz-Salzburg-Kitzbühel, szomorkás időben végig, érkezés este 7 körül. A kitzbüheli szállót (booking.com-on foglaltam) cím alapján, GPS-szel kerestük, legnagyobb csodálkozásunkra a falu (város?) felett kanyargó szerpentinen találtuk magunkat, ami a magasabban fekvő legelők felé vitt minket. Ház egyre kevesebb, csak tehenek, köd és állandó visszakapcsolás egyes fokozatba. Meredek, mintegy 3-4 km-es út. Duhaj megjegyzések a fáradt utazóközönség részéről, hogy pajtában foglaltam-e szállást valami elhagyott esztenán.




A kitzbüheli szálló

            Egy kanyar után a GPS szerint megérkeztünk volna, de semmilyen néven nevezendő hotelszerű építmény nem látszott. Az út újabb kanyarulata után, mint kiderült, 1700 m magasan, aztán kitárult a panoráma: egy hatalmas, alpesi, sőt tiroli stílusú, fa-erkélyes, muskátli- és petúniaözönnel dekorált szállóhoz értünk. Rosis Sonnbergstuben. Mint egy szállodás szappanopera (vagy a Svarcvaldklinik) díszlete. Kényelmes, tiroli, fafaragással díszített szobák, jó vacsora, végtelenül kedves személyzet, csak a vacsoraszámlára kellett hosszasan várnom, bár már alig ültem a széken a fáradságtól.

Üröm az örömben, hogy Domi nem érezte jól magát, valami japán nátha mocorgott benne, így vacsora nélkül ágyba bújt. Odalent, az étteremben jutott eszembe, hogy a kocsiban maradt kajából felvihetnék neki egy-két szendvicset, mielőtt elalszik. Felloholtam hozzá, erre közölte, hogy jobban van és lejön vacsizni. Előzőleg ugyanis juttattam neki egy Panadolt állandó útikészletemből. Így legalább evett valamit, bár utána viharsebesen, jetlagileg elaludt ismét.

Budapesti közjáték

Augusztus 17. hétfő

Reggeli csúszás, pakolás után gyors tempójú kilövés Pest felé. Marci kicsit borongott, mert rosszra fordult az idő, és a szakadó eső miatt tervével ellentétben nem tudott stoppal elindulni Salzburg felé, hogy másnap mi ott csípjük fel, Kitzbühelbe menet. Ez afféle "szabadság vándorai"-fíling lett volna neki. De sebaj, hamar túltette magát rajta.

            Kora délután értünk Pestre, Marci új albérletébe, az Ipoly utcába, ahol takarítottunk este hatig. Gyors zuhany (hideg vízben, mert a bojler lebakolt), majd irány Ferihegy, Domi este fél nyolckor szállt le. Sok szombathelyi cserkészszülő, -rokon verődött össze az érkezési oldalon, a várakozás majdnem két órája így könnyebben telt. Végre megjöttek fáradtan, büdösen (a sztyuárdesszeknek állítólag kölnit kellett permetezniük a repülő légterébe, mikor a cserkészek beszálltak), de boldogan, teli élményekkel.

            Az Ipoly utcába hazafelé özönvízszerű eső kísért minket, a híradásokból később megtudtuk, hogy egy csomó közintézmény, pláza alagsora beázott, a metróban hömpölygött a víz. Nem is engedtek le az Ipolyhoz közeli pláza mélygarázsába (vacsorázási célzattal), így a Váci úti, már bejáratott kínai büfében nyeltünk némi táplálékot, és irány az albi. Domi a jetlagjével perceken belül száz méter mélyen aludt, nekünk sem kellett sok biztatás.

Irány haza

Augusztus 16. vasárnap

Reggeli mártózás, táplálék, majd hazautazás bizonyos súrlódásokkal. Jó lett volna a sziget nagyobb városaiba még bekukkantani (némi ládázással egybekötve), de a "nyuggerek" megrémültek a dugónak tűnő élénk forgalomtól és úgy  döntöttek, hogy jobb mielőbb hazaindulni. Ők kedden indultak tovább Erdélybe a Kolpinggal, mi hétfőn (azaz másnap) a Japánból hazatérő Domi elé Budapestre - és kedden tovább Svájcba.

            Luckónál hosszú sor. Nem a kártyával fizetősbe álltam, mert nem tudtam, hogy a másik kocsiban Gabinak van-e használható dombornyomott kártyája, és látszólag gyorsan haladt mindegyik sor. Mint kiderült, a kártyások kapuja 3-4 km-rel (!) előbb volt elhelyezve, mint a készpénzeseké, csak a pálya kanyarulata miatt nem látszott. Mégis jobb lett volna a kártyásba állni! Plusz egy bő félóra veszteség. Sebaj.

            Este hat-fél hétre Szombathelyen voltunk. Leszállítottuk a szüleinket otthonaikba, és mi is hazatértünk. Másnap korán akartunk indulni Pestre, Domi elé.

Nagyboldogasszony

Augusztus 15. szombat

Reggeli előtt fürdés (a Marcsimami-Péterpapi-párost nem tudtam megelőzni a parton). Napközben strandolás, séta a beachen. Kora délután arra lettünk figyelmesek, hogy az öbölben, tőlünk 300 méterre, hatalmas, fekete füstoszlop gomolyog. Pár perccel később odaért hozzánk az égő műanyag szaga is. A szél nem felénk fújt, de így is rettenetesen büdös lett, és akkor már láttuk a lángokban álló hajót is, ami kikötés után gyulladt ki. Pillanatok alatt nagy tömeg lett körülötte, valaki hívta a tűzoltókat. Jó húsz percbe telt, mire a fekete füstöt egy szelíd kis fehér párapamacs váltotta fel. Másnap elsétáltunk a helyszínre: semmi sem maradt a hajóból,  s a vízen nem volt nyoma a történteknek. Nem hagytak szemetet maguk után a horvátok.
Este mise a helyi templomban, melyet előző nap fedeztünk fel. A kiosztott énekszövegeket rendületlenül fújtuk. Az evangélium szövegét négy nyelven, magyarul is(!!), rányomtatták a lapra, a turisták kedvéért. Vacsora után játék. Catanoztunk, kártyáztunk, kockáztunk. Marci kívánsága, hogy koktélozzunk este a parton, végül nem valósult meg, de lementünk a sötétben a tengerhez, hallgatni a hullámverést és beszélgetni egy kicsit. Itt voltunk, a Déltengeren.

Családegyesítés

Augusztus 14. péntek

A nappali franciaablaka a teraszra és az előtte húzódó gyepsávra néz, reggel 7 órakor az automatikusan kiemelkedő öntözőfúvókák spriccelésére ébredtem. Lesiettem a partra úszni, Péterpapit és Marcsimamit már ott találtam (!). Később Lacapapáék is megmártóztak. Bőséges reggeli.

            Délelőtt a parton besétáltunk a városkába, nagyon meleg volt. SMS-ben kaptam a hírt, hogy Gabiék Triglavos túrája az időjárás miatt meghiúsult, és a korábban megbeszélt B-terv értelmében Gabi pénteki munkanapja után a másik autóval útnak indulnak, hogy csatlakozzanak hozzánk! A nyuggerek előtt persze titkoltam, mondván, hogy a tőlük kapott üzenetben az áll, hogy épp Klagenfurt térségében járnak, haladnak Szlovénia felé. A dél-tengeri nyaralás hátralévő idejére (és kicsit még tovább is) így rajtuk maradt a "klagenfurti mászók" elnevezés.

            Egy órakor indultak, este hét körül érkeztek meg, titkos telefonos navigációm segítségével. A szüleink a teraszon üldögéltek, mikor betoppant két eltévedt magyar turista, térképpel, tétova tekintettel, hogy ők a Triglavra indulnának, de eltévesztették a lehajtást az autópályán...
Igazából nem tévesztettünk el semmit, sőt kiváló utunk volt Marcival. Bekapcsoltuk az útirádiót és nagyokat röhögtünk a bugyuta popslágereken. Az egyiknek konkrétan ez volt a refrénje: "Tyiga, tyig-tyiga..." Pillanatok alatt odaértünk Krkre, a szállásra. Volt nagy öröm, csodálkozás, evés-ivás. És persze esti fürdés a tengerben és a medencében is.

            Fél-illegálisan a nappaliban kaptak helyet, Gabi mellettem a kihúzható franciaágyon, Marci matracon. Este természetesen még fürdés, játék. Kockázni szoktunk ilyenkor, mert azt mindenki szereti, még Péterpapi is, aki más társasozásoknál általában csak kibicel.

A tengerszinttől a hóhatárig: nyaralás 2015

Augusztus 13. csütörtök

"Nyuggerjárat". 
Szabadságunk első hétvégéjén Gabi és Marci a Triglav megmászására készült, Áron és Domi Japánban dzsemborizott, így nekem (Péter) adódott egy magányos hétvégém. Ekkor jött az ötlet, hogy elvigyem Péterpapiékat és Lacapapáékat (ahogy ők nevezték magukat: a nyuggereket) a "Déltengerre", ahová különösen Péterpapi annyira vágyott. Egy jól sikerül Balaton-felvidéki kiránduláson kezdett sóhajtozni, hogy bizony úgy tűnik, az idén nem jut el a Déltengerre. Hajhaj. Ez persze Péterre kulcsingerként hatott, osztott-szorzott, kitalálta.

            Szerdai ügyelet után irány Szombathely, otthon összepakolás, Lacapapáék felcsípése (mert ha már megyünk, vigyük az összes nagyszülőt is, naná), közös ebéd Marcsimamiéknál, majd indulás Krk szigetre. Malinska-Dubasnica, Rova, Villa Mande. Luxury Apartments (xxxxx). Az út kettőtől fél nyolcig tartott, 400 km, a horvát autópályák kapuinál szinte semmi torlódás. A villa kulcsát egy több km-re lévő szállodában kellett felvenni (azonos a tulaj), amiről a honlapon semmilyen tájékoztatás nem volt. Mikor odaértünk a villához és senki illetékest nem találtunk, felhívtam a megadott telefonszámot - akkor közölték. Plusz félóra futam. Sebaj.

            A szállás nagy, elegáns apartman, 50 m-re a tengertől, még aznap este, sötétedéskor ill. sötétben fürödtünk is, majd a villához tartozó kicsi, kivilágított úszómedenében is megmártóztunk.

            Önellátás, hazulról hozott kajaköltemények (a két mami egymásra licitált :-). Vacsorához egy másfél literes vaskeresztesi megment... Lefekvés előtt kockáztunk.

A nyuggereknek páronként külön hálószoba, két fürdőszoba jutott, csak én aludtam a nappali kihúzható kanapéján - igen jól.