Szent Proculus a hintán

Augusztus 25. kedd

Még mindig rossz az idő, még mindig náthásak a népek. Ahogy Marcié javul, úgy lesz Gabié egyre rosszabb. Egész éjjel csak szörcsögött szegény. Azt mondja, orrcsepp nem kell neki, mert nem hisz benne. Hiába ajánlottam fel, hogy beszerzem.

Kilátó a Sonnenbergen

            Reggeli után utunk a helyi szupermarketbe vezetett zsebkendővásárlás céljából. Aztán egy merész harántimpulzussal a Sonnenbergre vivő Unterstellbahn megállója felé fordultunk. Mit nekünk náthák, mit nekünk esőfelhők, mi bizony felmegyünk 1300 m magasra! Szandálban, szoknyában, miegymásban. Épp csak kicsit körülnézni. Egyszerűen nem bírtuk már, hogy itt ez a sok szép hegy, és mi nem mászunk rajtuk. De sebaj, holnapra már jó időt mondanak!

            Azért a Sonnenberg sem volt csúnya. A Bergstationról feltárult az Adige völgye, mint egy térkép, itt-ott felhőrongyokkal takartan. Volt egy "Skywalk" is, ahogy Marci hívta: egy nagy, kinyúló kilátóplatform, üvegpadlózattal. Brr. Érdekes, nem is féltem (a tériszonyomról majd később még megemlékezem).

            

Az Adige völgye, onnan felülről

Bekaptunk pár falatot a "hüttében": takaros alpesi ház, mindenütt a munka dicséretéről szóló falfestményekkel.  A tulajdonos vagy üzemeltető család az év nagy részében itt is lakik. Kisbabástól, iskolás gyerekestül. El tudnám viselni.

Szt. Proculus templom, VII. század

            Délután, miután leereszkedtünk Naturnsba (a libegővel sajnos, nem gyalog), megnéztük a helybeli templomocskákat. Kettő is van a faluban, tegnap fedeztük fel őket bicajjal. Az egyik (amelyiket másodikként néztünk meg) a Szent Zénó plébániatemplom, kora-középkori alapokon, túlnyomórészt gótikus stílusban. Elég szép. De a másik, a Szent Proculus, az egy csoda. Hetedik századi. A freskói meg nyolcadik századiak. Illetve a falakon alul nyolcadik századi, prekaroling festmények vannak, de mivel a templomra a gótikában ráhúztak még egy szintet, feljebb - ugyanazokon a falakon, csak a régi mennyezet vonala fölött - gótikus freskók láthatóak a 14. századból. Méghozzá csodálatosan épen, élénk színekben, mindkét korból. A bejárat mellett szerény tábla: a német nyelvterület legrégibb freskói. És gyönyörűek. A legismertebben (8.sz.) Szent Proculus "hintázik" egy kötélen. Ez a szent

Proculus püspök szökésben

Verona sorrendben harmadik püspöke volt, meggyűlt a baja valami eretnekekkel, és menekülnie kellett. Hívei kötélen eresztették le a városfalon. Legalábbis ez a festmény legáltalánosabb magyarázata. Egy másik 8. századi képen tehenek láthatóak. A jegyszedőként és idegenvezetőként funkcionáló bácsika (családja, Kochék harminc éve állnak a turisták rendelkezésére és mindent tudnak a templomról) elmesélte, hogy az egykor itt élt pásztornépek legnagyobb kincsüket, a szarvasmarhákat szerették volna Isten irgalmába ajánlani, ezért festették őket ide. A legelöl haladó kolomposnak négy szarva van. Koch bácsi: a kolompot mindig a legszebb marha kapta, a festő a négy szarvval kívánta tudtunkra adni, hogy ő a legszebb. És így tovább. Minden freskóról tudott valamit. A 14. századiak közül a három királyok imádására hívta fel a figyelmünket, mely egyben a múló idő és az emberi élet allegóriája: a három bölcs fiatalemberként pillantja meg a csillagot, középkorúként követik azt és aggastyánok már, mire meglelik a kis Jézust.
Vagy ahogy Mária és Jézus a köpenyükkel védik Naturnst a felülről, az Atyaisten kezéből záporozó nyilaktól, a pestistől. Ugyanis a templom a 14. századi nagy pestisjárvány idején pestiskórházként működött. A falon ma is látható a betegek krétával (?) felírt névsorának töredéke. Hátborzongató időutazás volt. Domi sokat fényképezett, mi meg sokat kérdeztünk az öregúrtól, aki készségesen felelgetett. Mint mondta, kis templom ez, nagy történettel.

            A vacsi a szokásos csúcsminőségű volt.

            Holnapra beharangozták a jó időt!!!

Meranoi makaróni

Augusztus 24. hétfő.

Részemről üdítő, Gabi részéről szörcsögős-harákolós-orrfújós éjszaka után lementünk reggelizni. Szerény, de bőséges svédasztal, forróvíz-fürdő, belelógatható kis kosárkákkal a tojások számára, hosszú nyelük különböző színű szigszalaggal megjelölve, hogy mindenki megismerje a sajátját. Mellékeltek kis konyhai tojásórákat is, kedvencünk egy baglyos volt. A házigazda geheimtippje szerint hat percre kell állítani, mert akkor a legfinomabb a tojás.

           

Siegi papa családi körben, viseletben

 Mint kiderült, ez egy családi szálloda, a vendéglátók közül a főszerepet Opa Siegi és Oma Josy vállalta, lányuk, Daniela és férje, Gregor közreműködésével. Siegi papa nagydarab, hatvanas, nagybajuszú férfi, sürög-forog a vendégek között, kávét hoz, teát tölt, nagyokat nevet és kérésre (sőt kérés nélkül is) túratippeket ad a hegyekbe indulóknak. Délutánonként finom kövidinka-illat lebegi körül. Josy mama a felesége, kemény vonású, akaraterőt tükröző arccal és kissé tartózkodó modorral. Sokáig meggyőződésem volt, hogy utál minket, különösképpen engem, mert első este elkéstünk.

Aztán persze elmúlt. Vagy mégsem.

            Reggeli után berándultunk Meránba, a pár kilométerre levő városba, elsősorban patikát keresni. Személyes paracetamol-tartalékom ugyanis, amit a közjó érdekében nagylelkűen felajánlottam, elfogyott. Az úton gyakorlatilag végig dugó volt, bőségesen volt időnk megfigyelni a környéket. A Fiume Adige folyó mély völgyében utaztunk, észak felől kétezres csúcsok: a Dolomitok Texel-csoportjának tagjai. A völgyben gyakorlatilag egyeduralkodó kultúrnövény az alma, végeláthatatlan kordonos, öntözött ültetvények formájában.

            

Meran

Meran (vagy olaszosan Merano: itt minden kétnyelvű, az utcanévtáblától a patikusnőig) szép kis városka lenne, csak az a sok turista ne nyüzsögne az utcákon. Az idő is ramaty volt, Marci és Gabi orrbetegséggel küszködött, így egy gyógyszertári kitérő és rövid belvárosi séta, képeslapírás után hamarosan hazafelé vettük az irányt. A város neve valahogy ismerős volt mindannyiunk számára, előkerült merániai Gertrúd a Bánk bánból, Pomeránia, sőt a meránói gyapjú és a meránói makaróni is. Természetesen mindegyik (nemcsak az utolsó kettő) mellétrafa. Merániának ugyanis gyakorlatilag a mai horvát tengerpartot hívták (Meer - tenger, latinosított), innen származott Gertrudis, Pomeránia meg valahol a lengyel-német határvidéken van. Ja és a meránói üveg is muránói...

            Délután Marcit hátrahagytuk a rhinovírusaival, mi hárman meg felkaptunk az hotelünkben ingyenesen igénybe vehető biciklikre, és eltekertünk az Adige mentén kelet felé pár kilométert a következő faluig, Plausig. A helybeli St. Ulrich-templom körül fekvő temető falára egy helybeli modern művész (Luis Stephan) tizennyolc képből Totentanzot alkotott. Elég híres, megnéztük, fain, fain. Mérsékelt lelkesedés. A temető melletti utazási iroda meglepetéssel szolgált: nyitva állt, de nem volt bent senki. A pulton kiterítve a helybeli látványosságokról, műsorról, túrautakról, stb. szóló rengeteg prospektus, térképek, brosúrák, minden szabadon elvihető. Mellette telefon, telefonszámmal: kit kell hívni, ha még lenne bármilyen kérdésünk. A nyitvatartási időnek csak egy részében van bent alkalmazott, egyébként az iroda önkiszolgáló. Ha vége a munkaidőnek, a szomszédos étteremből átjön valaki és bezár. Hát ilyent sem láttunk eddig...

            

Bicikligate hazafelé

Alig indultunk el visszafelé,  Domi hátsó kereke kipukkadt. A két bicikliből eszkábáltunk egy tolható alkalmatosságot. Kilométerhosszan cipelhettük, alig értünk haza vacsorára. Opa Siegi, becsületére legyen mondva, pókerarccal fogadta az újabb magyar malőrt. A vacsora egészen kitűnő volt, sajnos nem emlékszem már, mi. Mindig a reggelinél kellett választani az esti kétféle főételből és desszertből, ikszeléses módszerrel egy, az asztalunkon talált papíron. Gabi sohasem állta meg, hogy ne rajzoljon valami kedveset (hegyeket, virágot, hüttét) a lap aljára. Azt mondta, hátha attól megenyhül a zord Omi (aki nem is volt már zord). Csak egyvalami szegte kedvünket (illetve csak az enyémet): a névre szóló asztaldísz hiánya. Megfigyeltem ugyanis, hogy minden asztalon áll egy kis kerámiadísz (napocska vagy házikó), rajta alkoholos filccel, hogy kié az asztal. Csak nekünk nem volt. Biztos még haragszik a jó Josy.

Cailler csokigyár, továbbutazás

Augusztus 23. vasárnap

Indulás. Korán keltünk (illetve csak akartunk), gyors csomagolás, rendrakás, bőröndök-bugyrok autóba tuszkolása után reggel kilenc előtt pár perccel találkánk volt Kristóffal, hogy megköszönjük neki a felejthetetlen napokat.

Búcsú Kristóftól

Hagytunk a hűtőjében némi Túró Rudit meg Sportszeletet, és két orbitális nyársat rablóhússal. Nem jutott időnk ugyanis grillezni a parton, ahogy Kristóf javasolta (mesélte, hogy mindenki ezt teszi). Igazság szerint, úgy éreztük, semmire sem volt időnk. Nem jártunk a hegyekben, sem a Grand Hotel du Lac konyháján, nem voltunk Genfben (csütörtökön a dugó miatt visszafordultunk), nem láttuk a Matterhornt... Szóval még visszatérünk.

            Zárógondolat Vevey-hez:

            Az rendben van, hogy Kristóf befogadott minket. Illetve már az is több, mint elvárható. Még az is oké, hogy a nagynénjéhez költözött, hogy mi elférjünk. Meg hogy matracot szerzett, ágyneműt húzott, pizzát sütött, sörökkel itatott. Mindezt köszönettel tudomásul vettük. Az igazi ajándék - ezeken felül - viszont az a mosoly volt, az az őszinte öröm, ahogy mindezt cselekedte. Sugárzott róla, hogy szívesen lát minket. Köszönjük. Kristóf. Sohasem felejtjük el neked.

            És most irány Dél-Tirol, a Diamant Hotel Naturnsban, ahol a Booking online-on szállást foglaltam jövő vasárnapig. Olyan biztos nem lesz,  mint Rosié, és olyan szeretettel sem fogadnak majd minket, mint Veveyben. Kicsit nehéz szívvel búcsúztunk.

            De Svájc még tartogatott egy-két meglepetést.

            Az első a Cailler csokigyár volt a közeli Brocban. Csokiillat, csokibolt, csokitörténet szellemesen animált helyszínekkel (pl. Cortez, a konkvisztádor hajójának gyomrában ringatóztunk virtuálisan, egy szál rőt pilácstól megvilágítva, kakaóbabos zsákok társaságában).
A legjobb egy nagy terem volt, ahol a csokigyártásban részt vevő beszállítókkal mint keresztnévvel ellátott hús-vér emberekkel lehetett "ismerkedni". Ott volt egész alakos fotójuk, egy installáció a munkájukról és az audioguide az ő hangjukon, egyes szám első személyben mesélt a mindennapjaikról.

Kouassi, a kakaómunkás

Kakaószüretelő munkástól tehenészig, kamionsofőrtől gyártósor-technikusig. Aztán következett egy igazi gyártósor, a végén kipotyogó csoki-pralinékkal, amiből annyit vehettünk, amennyit a bélrendszer elbírt (csak azt kérték - kérték, nem ellenőrizték: gentlemen's agree -, hogy ki ne vigyünk semmit). Meg még film, kvíz, és hosszú kóstolóasztal. Előtte interaktíve elmagyarázták, hogyan csinálja egy profi csokikóstoló (álom-állás). Majdnem sok is volt a csokiból a végére.

            A másik búcsúajándék Svájctól az utazásunk volt Dél-Tirolba. GPS és térkép kettős segítségével becéloztuk Naturnst, csak az tűnt fel, hogy a 450 km-es utat a kütyü több, mint hat órásra saccolta. Az igaz, hogy Churnál, kb. 300 km múlva levitt az autópályáról, de onnan már csak 170 km-re volt a cél, és még három órás utat prognosztizált! Három órát 170 km-re. Mi van itt?

            Megtudtuk. Hágó. Illetve hágók. Az első volt a Flüelapass, Davos és Süs között, mely 2383 m magasra vitt. Mikor ráborzadtam a térképre, azt hittem, nyomdahiba. De nem. A Citroennek fel kellett kapaszkodnia. Becsületére legyen mondva, ügyesen meg is tette. A teteje felé már magashegyi környezetben, a törpefenyő-öv felett autóztunk, kopár sziklák között, leszálló alkonyatban. Félelmetesen szép volt, életre szóló élmény.

Az a híres Flüelapass

            A másik hágó, az Ofenpass a maga 2149 méterével csak kisöccse lehetett az elsőnek.  Valahol a legmasabb pontja körül falvak tűntek fel. Csodafalvak. Középkorinak ható, díszes falú alpesi házak, szűk, kanyargós utcák, síhotelek. Egy tábla: Müstair 5 km. Marci megemlítette, hogy művtöri órán hallott a münstairi bencés kolostortemplomról, a St. Johannról. Karoling-kori és igen jó állapotban maradtak meg a freskói. És hogy a Világörökség része.

Müstair, Claustra Son Jon

            Itt, a puszta hegycsúcsok között, a semmi közepén? Hittük is, nem is. De Müstair tényleg feltűnt, az előzőkhöz hasonló szépséges kis falu, meg ugye ott volt Bolondos Heribald sztorija is, szóval elhatároztunk, hogy ezt most elhisszük. S ha el, akkor meg is nézzük. Bár biztos zárva lesz, este hét óra van.

Főapszis, Pantokrátor

            Nyitva volt. Egy templom, ami i.sz. 775 körül épült és teljes épségében megmaradt. Építési dátumát a legöregebb épületfa "dendrokronológiai" datálásával állapították meg. Itt nem volt se tatár, se török, se árvíz, se tűzvész. Csak az apácák, lassan másfélezer éve. Mikor beléptünk, a templombelső fényárban tündökölt: az előttünk érkezett idősebb házaspár már bedobta az automatába az aprópénzt. A freskók közül a legszebb a Salóme táncát ábrázoló és a főapszisban a Pantokrátor-ábrázolás. Domi fél óráig csak fényképezett, többek között a "fényképezni tilos" táblát is (amit csak a végén vettünk észre).

A mellékhajó Oszlopfalója

            Hát így búcsúzott tőlünk Svájc, a szó sok értelmében leggazdagabb ország, ahol eddig jártunk. Izgalmas világ, fura, de végtelenül toleráns emberek, béke, nyugalom, jólét - és egy nagyon hülye nyelv, a szviccser-düccs. Az élelmiszerboltban egymásnak mutogattuk a lököttebbnél lököttebbnek ható feliratokat: a mélyfagyasztott répán a Rüblit, a borsón az Erbslit. A WC itt Hüsli, a motorkerékpár meg Töf. Állítólag ennek a nyelvnek az egyes kantonokban még egységes helyesírása sincs. Itt így írják, ott amúgy. És az is érdekes volt, ahogy a más-más tartományokban élők elzárkóztak a többiek nyelvének ismerete elől. Tehát hogy a francia részen, pl. Veveyben nem voltak hajlandóak németül megszólalni, inkább angolul kellett velük kommunikálni, és fordítva is: a németajkúak hallani sem akartak a franciáról. Van még pár völgy, ahol (csak?) az olaszt beszélik, és itt a délkeleti csücsökben, a hágók vidékén élnek a rétórománok, akik például a fent nevezett St. Johann-kolostort "Claustra Son Jon"-nak hívják. Bábel. Ide muszáj tenni egy szmájlit: :-)

Este nyolc óra után fáradtan gördültünk be Naturnsba, a Diamant Hotel elé. A srácok totál készen voltak, Gabi és Marci gyanúsakat tüsszögött és fújta az orrát, mint aki náthás lesz, és az én szemem olyan volt a vezetéstől, mint a görgő macskáé. Az online tájékoztatóban az állt, hogy ha este 7 után várható az érkezésünk, kérik, hogy értesítsük a hotel. Még valahol a hágók derekán megtettük, bár nem értettük, miért. Itt megtudtuk.

            A Hotel Diamant - mi más is lehetne ilyen fellengzős névvel - egy kicsi, családias háromcsillagos kecó. És kollektív vacsora van este hétkor, mint anno a vállalati üdülőben.

A Hotel Diamant Naturnsban

Fél kilences érkezésünk ennek tükrében tényleg késeinek tűnt. Becsületükre legyen mondva, udvariasan, készségesen, egy zokszó nélkül kiszolgáltak minket, csak azt kérték, ha nem gond, hogy már ne öltözzünk át vacsora előtt, ne menjen azzal el az idő. A nem túl nagy teremben, a konszolidáltan (ha nem elegánsan) öltözött, jól szituált németajkúak között szandálban, mezítláb, lyukas, pecsétes térdnadrágban és kétesen tiszta kirándulós pólóban ültem, Gabi meg melegítőgatyában, ahogy a kocsiból kiszálltunk. A kaja viszont finom volt és bőséges - sajnos már nem emlékszem, pontosan mi. Marci rákot evett, ez biztos, mert attól kezdve minden este kereste, de sajna nem volt többször.

            Már az ágyban feküdtünk, mikor Gabi kijelentette, hogy náthás és biztos láza is van. Remek.

            Azért nem kis diadalérzéssel hunytam le a szemem, jólesően elernyedve a tizenkét órás utazás, hágós-szerpentines vezetés után. Itt vagyunk. Kalandra fel!

Lausanne

Augusztus 22. szombat

Délelőtt felmentünk végre a Vevey feletti szőlődombokon megbújó kis falvak egyikébe, Puidoux-ba. Kristóf szerint itt van a világ legjobb cukrászdája. Ami igaznak is bizonyult. Svájci csokis kalória-ezreseket gyűrtünk le, és közben csodáltuk a kilátást a messze alattunk napfényben fürdő tóra.



A Puidoux-i cuki

            Azon kaptuk magunkat, hogy (némileg) véletlenül, egy autópálya-letérést elcsűrve, Lausanne felé robogunk. Sebaj, még ott sem voltunk soha. Szép város, nagy, 1275-ben felszentelt gótikus katedrális (Notre Dame). Egy random turistanő (?) hosszan dalolt a főhajóban ülve. Volt dallam, amit ismertem is. 

            Mint az ismertetőből kiderült, a katedrálisban két zarándokút is keresztezi egymást. Az egyik a Szent Jakab-út kiterjedt európai házózatából egy Svájcon át húzódó útvonal, mely Genfen és így Franciaországon át vezet Spanyolországba és végső soron Santiago de Compostellába. A másik a Canterburyból Rómáig tartó zarándokút, a Via Francigena. Ez a két útvonal a középkori kereszténység legfontosabb zarándokútjainak számított.

            Az egyik supermarketben szerettünk volna ebédelni, de az étterem-rész, legnagyobb csodálkozásunkra, már bezárt: akkor vettük észre, hogy majdnem négy óra. Így vettünk hideg élelmet, és a szemközti parkban kényelmesen betápoltuk.

            Az utcákon sétálva leltünk egy csodaboltot: NFL-relikviákat árult, minden csapat színeiben. Gyorsan vettünk Áronnak egy Seahawks-os sapit.



Piudoux, szőlőhegy, panoráma

            És még volt bolhapiac is! Igazság szerint ez volt az első, amibe beleütköztünk a városban. Marci vett néhány bakelitlemezt, mi meg egy jó órát elbámészkodtunk. Fél órán keresztül csak a könyvek előtt. Olyan országokban is bemegyünk könyvesboltokba, megbámuljuk az utcára kirakott könyveket, piacok könyves standjainak kínálatát, amely ország nyelvén egy árva kukkot sem beszélünk. (Bár Péter néhány napos "idiómába helyezkedés" után minden nyelven próbálkozik. Eddigi legnehezebbnek a cseh nyelv bizonyult.)



Lausanne, Notre Dame, gótika

            És végül az utolsó lausanne-i élményünk, amely igazából a legelső volt, csak most jutott az eszembe: a mélygarázs. Ugyanis - nyugati nagyváros-módra - parkolni Lausanne-ban is gyakorlatilag csak mélygarázsokban lehet, igaz, meglepően olcsón. Uzsgyi, behajtottunk egybe, csak azt felejtettük el, hogy a kocsin rajta van a tetőbox... A magasság-kontroll lelógó fémlapjai bizony-bizony megkondultak. Mivel mögöttünk is jött egy parkolni vágyó, nem volt visszaút: továbbhajtottunk a garázs gyomrába. Egy darabig ment is. Hirtelen lélekszakadva jön egy helyi bonyolító-ember és felpörgetett franciasággal magyaráz, közben a tetőboxra mutogat. Én maximum visszamutogatni tudtam volna, mert igaz, hogy folyékonyan beszélek franciául, de nem tudok. És akkor jött Domi, akit addig sehogy sem tudtunk rávenni arra, hogy az immár három éve zajló francia-oktatása gyümölcseit bemutassa. Megértette a parking fellow-t és még válaszolt is neki! A manus láthatólag megnyugodott, sőt vissza is húzódott a kukszlijába. Domi nekünk is lefordította a megbeszélés kvintesszenciáját: nevezetesen, hogy nyugodtan hajtsunk tovább, mert itt a földszinten elég lesz a belmagasság, csak az alsó szintekre ne menjünk. Szóval segítőkészen, előremutatóan, konstruktívan meg ilyenek. Svájci módra. Tetszett.



Spinus, egy a sok közül

            Délután (értsd: késő délután) megint vissza az utcafesztiválra. Most már tervezetten, céltudatosan irányultunk az egyes produkciók helyszíneire. Sőt, lettek kedvenceink is. Például a diabolóval zsonglőrködő ACE-K (Japán), aki igazából férfi, de furán  magas hangja és egyértelműen női mozgása volt. A srácokat, különösen Domit lenyűgözte, ahogy a diabolóval bánt. Később - a kajára kapott pénzén, mondván, inkább koplal - beszerzett egy diabolót, és aláíratta a japán csodalénnyel.

            Nagyon szerettük a Clap-clap Circót is (Argentínából), klasszikus "bazári" ökörködésével. Egy nő és egy férfi alkotta, utóbbi hangja, arcmimikája, stílusa a klasszikus, nagy bohócokat idézte. Az ő előadásukon történt, hogy kiválasztottak a közönség soraiból, valószínűleg, mert az első vonalban, a földön ültem családostul, és egy kellően kopasz(odó) önkéntest (?) kerestek a frissen előállított varázsvíz tesztelésére. Úgy történt, hogy kivezettek, megtapsoltattak, majd egy kendővel letakartak és meghintettek a varázsszerrel. Mielőtt a kendőt rámborították volna, egyikük titokban a hátam mögé került, és észrevétlenül valamit a fejemre tett. Nem tudtam, mi az, csak azt, hogy mikor lerántották rólam a leplet, a közönség hangos nevetésben és tapsban tört ki. Odanyúltam, és kiderült, hogy dús hajam "nőtt" a szer áldásos hatására - persze parókából. Ettől kezdve a Clap-clap Circónak drukkoltam.



Clap Clap Circo, közszereplés

            A zsonglőrködő-egykerekűző artisták közül leginkább Piky Potust (argentin) szerettük meg, a tányérpörgetős-ugrószámos-bohócruhás klasszikusok közül pedig a La Bella Tourt (spanyol). A különlegesek között az őrült teniszezőt, Matteo Galbuserát (olasz) néztük ki magunknak, meg a hihetetlenül megkomponált, gördülékeny és szellemes pantomimot előadó Yosuke Ikedát (japán). Utóbbi később előkelő helyen végzett a versenyben.

            Megint késő estig nyomtuk. Hazafelé szokásos séta a tóparton, nyári melegben, luxi kivilágított szállodák előtt, korzózó svájciak és kutyáik társaságában. Viszlát, Vevey. Megszerettünk.

Alimentarium

Augusztus 21. péntek

Volt egy tervünk, hogy ma elutazunk Fieschbe, és fellanovkázunk az Aletsch-gleccserhez, de nem volt kedvünk autózni a svájci utak törvényszerű dugói miatt. Elhatároztuk, hogy délelőtt bekukkantunk az Alimentariumba, a Nestlé által fenntartott helyi "kajamúzeumba", aztán majd meglátjuk. A tóba "bökött" hatalmas villát (villa mint evőeszköz, nem ház), amely a múzeum előtt, annak cégéreképpen díszeleg a parttól vagy tízméternyire, már első este kiszúrtuk. Mellesleg Kristóf nem nyilatkozott túl lelkesen az intézményről,  így nem is terveztük hosszúra a látogatást.



Villa kilátással

            Nem így lett. Az Alimentarium egy egyedülálló múzeum, vagyis inkább interaktív kiállítás/továbbképzés/bemutató az emberiség táplálkozásáról, ilyen és hasonló témákkal: ételek előállítása - ételfajták történelme - emésztőrendszer - népek táplálkozási szokásai - vallási különbségek, ételekkel kapcsolatos tabuk - alul- és túltápláltság stb. Késő délutánig maradtunk, kivéve engem, aki rendszeresen (kétóránként) kifutkoztam a kocsihoz új parkolójegyért.

            Az utcán újabb meglepetés várt: aznap este kezdődött az utcai artisták fesztiválja. A plakátokat már korábban is láttuk, többé-kevésbé le is tudtuk fordítani, de nem gondoltuk, hogy ilyen nagyszabású rendezvényre számíthatunk. Húsz artistacsoport versenye volt ez városszerte, a nyílt utcán, vagy öt-hat helyszínen. Egy-egy műsor kb. negyven perces volt, és három napon keresztül minden délutántól késő estig non-stop, forgószínpadszerűen zajlott. A kezdeti amatőr tengés-lengés után beszereztünk egy programfüzetet, és egyre tervszerűbben vándoroltunk helyszínről helyszínre. Az első, azaz a mai este még rendre lekéstük az előadásokat, de amit láttunk, meggyőzött, hogy igen magas a színvonal. Olaszországtól Argentínáig, Franciaországtól Japánig sok helyről jöttek bohócok, akrobaták, bűvészek, pantomimosok és egyebek erre a - mint kiderült - nemzetközi hírű fesztiválra, melyet idén huszonharmadszor rendeztek meg. Megtudtuk, hogy a szakmai zsűri mellett a közönség is leteheti a garast egyik vagy másik előadás mellett. Beszereztük a szavazócédulákat és lelkesen belevetettük magunkat az értékelésbe. Késő estig.

            Lábjegyzet: az Alimentarium WiFi-jén utánanéztünk Bolondos Heribaldnak. A pasas létezett, a történet igaz. Bocs, Marci, hogy kételkedtünk...

Montreux, Chillon-kastély

Augusztus 20. csütörtök

Reggel nyolc órakor jelenés az autónál: új parkolócédulát kell váltani, mely mellesleg csak két óra hosszan érvényes. Gyors séta az ébredő városban Gabival, reggeli beszerzése egy Kristóf által ajánlott élelmiszerboltban. Otthon erélyesen kellett költögetni az ifjakat, de sikerrel jártunk: mire lejárt volna a parkolójegyünk, már autóban ültünk, útban Montreux felé.

            Montreux a szomszéd tóparti város. Promenádja, ha lehet, még színesebb, mint Vevey-é. Szálloda szálloda hátán, hömpölyög a tömeg.

            A tavon egy vízisíző küszködött, mint kiderült, egy családapa szerette volna két gyerekét beavatni a sportág rejtelmeibe. A kisebbik azonban ellenállni látszott. A motorcsónak jó kétszáz méternyire volt a parttól, de tisztán hallottuk, hogy kiabál segítségért a kisfiú. Ha siklott is pár métert, utána törvényszerűen beleborult és kiabált, hogy engedjék fel a hajóra, őneki elege van. Papa azonban másként akarta: a kiskölyköt minduntalan vontatóra vették, hiába tiltakozott. Rossz volt hallgatni.

            Montreux-ban sok híresség megfordul: itt rendezik évről évre a világhírű jazzfesztivált, a Queennek is volt itt stúdiója, ennek emlékét őrzi a parton Freddy Mercury legendás, egész alakos szobra az ikonikus mikrofontartó rúddal. Sőt, állítólag a Deep Purple tagjai is itt hesszeltek éppen a parton, mikor valami fanatikus felgyújtotta egy előkelő szálloda hallját, pont egy Frank Zappa-koncert közben. És a füst, amely a víz felett gomolygott, ihlette a rockzene nagy slágerét: Smoke on the water...




A Chateau Chillon

            De a délelőtt még mindig nem ért véget. Montreux-ból továbbautóztunk Chillonba, a híres középkori várhoz, mely, hála Svájc aránylag békés történelmének, meglepő épségben vészelt át vagy hétszáz évet. "A háború idején, mikor a berniek betörtek... " - így az ismertető. Az "a" háború az egyetlen az ő emlékezetükben. Ami vagy hat évszázaddal ezelőtt volt...

            Csodaszép, vadregényes, romantikus vár. Végigjárni kb. három-négy óra, ami épp a kellemes zónán belül van. Kristóf szerint (aki ezt a programot ajánlotta volt): bemész, fain, fain, vége van, fain. 

            A börtönben raboskodott anno egy bizonyos Francois Bonivard, egy genfi szerzetes. A történet kicsit zavaros (nekem), mert a jó Franci egyszerre volt prior egy Genf melletti kolostorban, de ugyanakkor a korai reformáció élharcosa is. Azt írják, négyszer nősült...

            III. Károly, Savoya hercege el akarta venni a Bonivardok birtokait (talán, mert reformátusokká lettek?), köztük Genfet is, amin alaposan összevesztek a priorral. A vége az lett, hogy Francoist bebörtönözték a Chateau Chillonba, a pincébe, ahol keservesen sínylődött évekig, mígnem a berniek (lásd fent) kiszabadították. A történelmi emlékezet úgy őrizte meg alakját, mint Genf polgárainak hősi védelmezőjét. A valóságban állítólag elég korhely alak volt.

            Az egész sztori azért maradt fenn, mert Lord Byron, a költő vagy háromszáz évvel később Shelley barátjával hajókázott a Genfi-tavon és betért Chillon várába is. Itt értesült a barát sanyarú sorsáról, s romantikus poéta révén, rögtön egy 392 soros verset rittyentett belőle "The prisoner of Chillon", azaz "A chilloni fogoly" címmel.

            Megbámultuk az oszlopot, amelyhez láncolták, és a graffitit, melyet maga Byron firkált rá, ejnye, ejnye.

            A vár másik látványossága Domi szerint az árnyékszék volt, nekünk azért a többi helyszín is bejött. Kora délután hagytuk magunk mögött a mesebeli chateau-t.

            A nap további részében veszekedtünk (ritkán, de szoktunk. Főleg fáradtan és éhesen.), kaját kerestünk a tó mentén, átruccanva Franciaországba is. Este Marcival kettesben elköltöttünk egy-egy korsó sert a vevey-i English Pubban ("Világvége" söröző...).

Svájc, Vevey - az első este

Augusztus 19. szerda

Esőre ébredtünk, bár a felhők jó része alattunk gomolygott. Mikor pár percre szétnyíltak, csodás kilátás tárult a völgyre, ilyenkor serényen fényképeztünk. De volt olyan is, hogy a hotelünk melletti ülőliftnek csak egy-két gondolája látszott, aztán a drót, útban lefelé, beleveszett a ködbe. De a felvonó üzemelt, utasok nélkül is. Romantikus látvány. Meg a ház is, minden szokásos tiroli díszítéssel, hatalmas feszületekkel, kis makettházikóval a teraszon, és a számtalan virággal. A tulajdonosnő, maga Rosi is tiszteletét tette, népviseletben. Kiderült róla, hogy helyi híresség, tiroli népdalokat szokott énekelni nagyszabású fellépések keretében. Mindez még jobban erősítette a szappanopera-érzést.




Reggeli kilátás Rosinál

            Tíz óra után indultunk el, továbbra is szomorú időben. Irány Vevey.

Dominak rossz (kicsi) nadrágot hoztunk Szombathelyről, mely ellen hevesen tiltakozott. Egyébként az sem volt ínyére, hogy a nagy japán út után nem pihenhet pár napot Szombathelyen, hanem elragadjuk újabb kalandokra. Becsületére legyen mondva, aránylag keveset témázott ezen, hamar elfogadta a többségi (és szülői) döntést. De rendes nadrágja ezzel együtt sem volt, így Telfsnél letértünk az autópályáról, hogy beugorjunk egy ruhaboltba. Itt mellesleg én is kaptam egy kapucnis pulóvert, mert kiderült, hogy a régi pulcsimat Kitzbühelben hagytam Rosinál. Telefonáltam nekik, és megígérték, hogy értesítenek, ha megkerül, de azóta sem hallottam felőlük...

Tirol és Vorarlberg között le volt zárva az Arlbergtunnel, fel kellett kapaszkodnunk a hágóra. Nagy köd volt, sok autó, esőtől csúszós út, kicsit aggódtam (szoktam néha...). Egy holland rendszámú autónak felforrt a hűtővize. A mi kocsink is elég nehezen vánszorgott felfelé a kaptatón, de végül győztünk.

            A határon volt útlevél-ellenőrzés, igaz, csak jelképes, mert Svájc nem EU-tag. Még Ausztriában beújítottam egy svájci autópálya-matricát, ami elég vicces: csak és kizárólag egész éves kapható, és kötelező megvenni akkor is, ha pár óra alatt áthajtasz az országon. Az autópályáikon csak 120-szal szabad menni, és állítólag szigorúan büntetik a gyorshajtást. Belőttem az elektronikus sebességkorlátozót 120-ra, de hamar kiderült, hogy nem nagyon fogom használni. Délután négy-öt óra volt, csúcsforgalom a sztrádán, és cammogó dugók. Az utolsó kilométereken, ahol már látszott a Genfi-tó, azért felvidultunk. Nem is kicsit elcsigázva érkeztünk alkonyattájt Vevey-be.




Vevey, promenád, iramodásra a szállásunktól

            A GPS-be beírt cím "Rue de Léman valamennyi" volt. El is navigált egy helyre, ahová nem lehetett behajtani, mert a part menti sétány forgalomtól elzárt területéhez tartozott. Felhívtuk barátunkat, Kristófot, aki befogadott minket vevey-i bérleményébe (azon az áron, hogy ő erre az időre átköltözött a falatnyi lakásból a nagynénjéhez!). Kristóf közölte, hogy azonnal jön, várjuk meg. Addig mi sétáltunk egyet a csodaszép tóparti promenádon.

            Alig tíz perc múlva gördeszkázó fazont pillantunk meg, aki fénysebességhez közel repeszt a sétányon: Kristóf az. Integetés, hujjogás, nagy egymásratalálás, öröm. És kiderül, hogy épp lóhalálában siet hazafelé, de NEM az általunk gondolt címre, hanem a La Tour-de-Peilz-beli Rue de Leman felé, ami egy Vevey-jel egybeépült kis falucska, onnan két kilométernyire. Mint kiderült, a Léman gyakori név a környéken, számos Rue de Léman is van a közeli településeken, mivel ez a genfi tó latin eredetű, helyi megszólítása. Isteni szerencse, hogy épp Kristóf útjában bóklásztunk a parton.

            Fantasztikus fogadtatás. Kristóf pizzát sütött, sörökkel kínált, az egyetlen kilenc négyzetméteres szobában frissen felhúzott ágyneművel várt minket a franciaágy és két pihepuha matrac, melyeket azon melegében "organizált" valahonnan. Lakása a promenádtól - és a tótól - 50 m-re fekszik, patyolattiszta, rendes házban.

            Felajánlotta, hogy körbevezet minket kicsit a parton. A sétányon befelé indulva ugyanis egy-két kilométer múlva egyenest Vevey központjába jutunk. Elmentünk az Hotel du Lac mellett is, ahol Kristóf szakácskodik. Puccos. Valami arab milliárdosé. A parkolóban luxusautók.

            Sokat mesélt, mutogatott, meseszép kisváros. A tóparti sétány virágbeültetéseihez foghatót nemigen láttunk még. Sajnos a hosszú út után legurított sör egyre jobban kezdte éreztetni hatását odalent. Mind jobban feszengtem. A javaslatot, hogy menjünk fel az esti kivilágításban tündöklő tó és Vevey fölé a szőlőhegyre, már heves tiltakozással fogadtam. Igyekeztem udvarias maradni, de a mosolyom nem volt őszinte. Kristóf, átérezve a problémát, javasolta, hogy ugorjunk fel nem messze lakó nagynénjéhez, mutatkozzunk be és ott tudok p.silni is... Az altesti  nyomás addigra azonban nem engedett volna egyetlen percnyi udvarias csevegést sem, és úgy ítéltem meg, furcsán adná ki magát, ha betörnék egy szinte ismeretlen hölgy hajlékába, gyakorlatilag köszönés nélkül átzúgnék az előszobán és csempelazító sugárban átadnám magam a megkönnyebülésnek...

            Zaklatottan elbúcsúztunk tehát, hogy mihamarabb hazaérjünk. Az út felénél vált világossá, hogy ez a terv sem működik. Egyszerűen nincs már annyi időm. Európa egyik legszebb tóparti sétányán, jólöltözött svájci urak és hölgyek, korzózó turisták tömegeitől alig takartan, csak a jótékony esthomályban bízva, a hullámtörő mellvéd legalsó szikláiról mutatkoztam be a Genfi-tónak (és feltehetően Vevey városka lakossága egy részének) én, a kalandozó magyar. Este tíz óra volt.




Hegyek szemközt, a francia parton

            Ami a kalandozásokat illeti: idefelé szóba került köztünk, hogy eleink annak idején egészen St. Gallenig hatoltak el. Marci szerint van egy sztori, Bolondos Heribald története, melyről biztosan állította, hogy nem kamu. Eszerint ez a Heribald egy jámbor, ütődött szerzetes volt St. Gallenben, aki nem tudott elmenekülni a betörő magyarok elől, mert baráttársai otromba tréfaképpen eldugták a saruját. Heribald így kénytelen volt megvárni a magyarokat, akiket a kolostor pincéjében meg is vendégelt jóféle borral. A kalandozó hordák így dúlás-pusztítás helyett jól becsiccsentettek és békében távoztak.

            Szerintünk inkább Marci volt a bolondos, nem a jó Heribald, hogy kitalálta ezt a bugyuta nevet és történetet, de ő váltig állította, hogy a mese nem saját kútfőből való. Addig-addig, míg fogadás lett a dologból: amint lesz valahol wifi, utánanézünk Bolondos Heribaldnak, és ha létezett, meg a históriája is igaz, Marci nyer egy sört anyától.

            Megfejtés később.

            Domi náthája javult kissé, így mindannyian jól aludtunk, nyitott ablaknál, vízpára-illatú, friss levegőben.