Lausanne

Augusztus 22. szombat

Délelőtt felmentünk végre a Vevey feletti szőlődombokon megbújó kis falvak egyikébe, Puidoux-ba. Kristóf szerint itt van a világ legjobb cukrászdája. Ami igaznak is bizonyult. Svájci csokis kalória-ezreseket gyűrtünk le, és közben csodáltuk a kilátást a messze alattunk napfényben fürdő tóra.



A Puidoux-i cuki

            Azon kaptuk magunkat, hogy (némileg) véletlenül, egy autópálya-letérést elcsűrve, Lausanne felé robogunk. Sebaj, még ott sem voltunk soha. Szép város, nagy, 1275-ben felszentelt gótikus katedrális (Notre Dame). Egy random turistanő (?) hosszan dalolt a főhajóban ülve. Volt dallam, amit ismertem is. 

            Mint az ismertetőből kiderült, a katedrálisban két zarándokút is keresztezi egymást. Az egyik a Szent Jakab-út kiterjedt európai házózatából egy Svájcon át húzódó útvonal, mely Genfen és így Franciaországon át vezet Spanyolországba és végső soron Santiago de Compostellába. A másik a Canterburyból Rómáig tartó zarándokút, a Via Francigena. Ez a két útvonal a középkori kereszténység legfontosabb zarándokútjainak számított.

            Az egyik supermarketben szerettünk volna ebédelni, de az étterem-rész, legnagyobb csodálkozásunkra, már bezárt: akkor vettük észre, hogy majdnem négy óra. Így vettünk hideg élelmet, és a szemközti parkban kényelmesen betápoltuk.

            Az utcákon sétálva leltünk egy csodaboltot: NFL-relikviákat árult, minden csapat színeiben. Gyorsan vettünk Áronnak egy Seahawks-os sapit.



Piudoux, szőlőhegy, panoráma

            És még volt bolhapiac is! Igazság szerint ez volt az első, amibe beleütköztünk a városban. Marci vett néhány bakelitlemezt, mi meg egy jó órát elbámészkodtunk. Fél órán keresztül csak a könyvek előtt. Olyan országokban is bemegyünk könyvesboltokba, megbámuljuk az utcára kirakott könyveket, piacok könyves standjainak kínálatát, amely ország nyelvén egy árva kukkot sem beszélünk. (Bár Péter néhány napos "idiómába helyezkedés" után minden nyelven próbálkozik. Eddigi legnehezebbnek a cseh nyelv bizonyult.)



Lausanne, Notre Dame, gótika

            És végül az utolsó lausanne-i élményünk, amely igazából a legelső volt, csak most jutott az eszembe: a mélygarázs. Ugyanis - nyugati nagyváros-módra - parkolni Lausanne-ban is gyakorlatilag csak mélygarázsokban lehet, igaz, meglepően olcsón. Uzsgyi, behajtottunk egybe, csak azt felejtettük el, hogy a kocsin rajta van a tetőbox... A magasság-kontroll lelógó fémlapjai bizony-bizony megkondultak. Mivel mögöttünk is jött egy parkolni vágyó, nem volt visszaút: továbbhajtottunk a garázs gyomrába. Egy darabig ment is. Hirtelen lélekszakadva jön egy helyi bonyolító-ember és felpörgetett franciasággal magyaráz, közben a tetőboxra mutogat. Én maximum visszamutogatni tudtam volna, mert igaz, hogy folyékonyan beszélek franciául, de nem tudok. És akkor jött Domi, akit addig sehogy sem tudtunk rávenni arra, hogy az immár három éve zajló francia-oktatása gyümölcseit bemutassa. Megértette a parking fellow-t és még válaszolt is neki! A manus láthatólag megnyugodott, sőt vissza is húzódott a kukszlijába. Domi nekünk is lefordította a megbeszélés kvintesszenciáját: nevezetesen, hogy nyugodtan hajtsunk tovább, mert itt a földszinten elég lesz a belmagasság, csak az alsó szintekre ne menjünk. Szóval segítőkészen, előremutatóan, konstruktívan meg ilyenek. Svájci módra. Tetszett.



Spinus, egy a sok közül

            Délután (értsd: késő délután) megint vissza az utcafesztiválra. Most már tervezetten, céltudatosan irányultunk az egyes produkciók helyszíneire. Sőt, lettek kedvenceink is. Például a diabolóval zsonglőrködő ACE-K (Japán), aki igazából férfi, de furán  magas hangja és egyértelműen női mozgása volt. A srácokat, különösen Domit lenyűgözte, ahogy a diabolóval bánt. Később - a kajára kapott pénzén, mondván, inkább koplal - beszerzett egy diabolót, és aláíratta a japán csodalénnyel.

            Nagyon szerettük a Clap-clap Circót is (Argentínából), klasszikus "bazári" ökörködésével. Egy nő és egy férfi alkotta, utóbbi hangja, arcmimikája, stílusa a klasszikus, nagy bohócokat idézte. Az ő előadásukon történt, hogy kiválasztottak a közönség soraiból, valószínűleg, mert az első vonalban, a földön ültem családostul, és egy kellően kopasz(odó) önkéntest (?) kerestek a frissen előállított varázsvíz tesztelésére. Úgy történt, hogy kivezettek, megtapsoltattak, majd egy kendővel letakartak és meghintettek a varázsszerrel. Mielőtt a kendőt rámborították volna, egyikük titokban a hátam mögé került, és észrevétlenül valamit a fejemre tett. Nem tudtam, mi az, csak azt, hogy mikor lerántották rólam a leplet, a közönség hangos nevetésben és tapsban tört ki. Odanyúltam, és kiderült, hogy dús hajam "nőtt" a szer áldásos hatására - persze parókából. Ettől kezdve a Clap-clap Circónak drukkoltam.



Clap Clap Circo, közszereplés

            A zsonglőrködő-egykerekűző artisták közül leginkább Piky Potust (argentin) szerettük meg, a tányérpörgetős-ugrószámos-bohócruhás klasszikusok közül pedig a La Bella Tourt (spanyol). A különlegesek között az őrült teniszezőt, Matteo Galbuserát (olasz) néztük ki magunknak, meg a hihetetlenül megkomponált, gördülékeny és szellemes pantomimot előadó Yosuke Ikedát (japán). Utóbbi később előkelő helyen végzett a versenyben.

            Megint késő estig nyomtuk. Hazafelé szokásos séta a tóparton, nyári melegben, luxi kivilágított szállodák előtt, korzózó svájciak és kutyáik társaságában. Viszlát, Vevey. Megszerettünk.

Alimentarium

Augusztus 21. péntek

Volt egy tervünk, hogy ma elutazunk Fieschbe, és fellanovkázunk az Aletsch-gleccserhez, de nem volt kedvünk autózni a svájci utak törvényszerű dugói miatt. Elhatároztuk, hogy délelőtt bekukkantunk az Alimentariumba, a Nestlé által fenntartott helyi "kajamúzeumba", aztán majd meglátjuk. A tóba "bökött" hatalmas villát (villa mint evőeszköz, nem ház), amely a múzeum előtt, annak cégéreképpen díszeleg a parttól vagy tízméternyire, már első este kiszúrtuk. Mellesleg Kristóf nem nyilatkozott túl lelkesen az intézményről,  így nem is terveztük hosszúra a látogatást.



Villa kilátással

            Nem így lett. Az Alimentarium egy egyedülálló múzeum, vagyis inkább interaktív kiállítás/továbbképzés/bemutató az emberiség táplálkozásáról, ilyen és hasonló témákkal: ételek előállítása - ételfajták történelme - emésztőrendszer - népek táplálkozási szokásai - vallási különbségek, ételekkel kapcsolatos tabuk - alul- és túltápláltság stb. Késő délutánig maradtunk, kivéve engem, aki rendszeresen (kétóránként) kifutkoztam a kocsihoz új parkolójegyért.

            Az utcán újabb meglepetés várt: aznap este kezdődött az utcai artisták fesztiválja. A plakátokat már korábban is láttuk, többé-kevésbé le is tudtuk fordítani, de nem gondoltuk, hogy ilyen nagyszabású rendezvényre számíthatunk. Húsz artistacsoport versenye volt ez városszerte, a nyílt utcán, vagy öt-hat helyszínen. Egy-egy műsor kb. negyven perces volt, és három napon keresztül minden délutántól késő estig non-stop, forgószínpadszerűen zajlott. A kezdeti amatőr tengés-lengés után beszereztünk egy programfüzetet, és egyre tervszerűbben vándoroltunk helyszínről helyszínre. Az első, azaz a mai este még rendre lekéstük az előadásokat, de amit láttunk, meggyőzött, hogy igen magas a színvonal. Olaszországtól Argentínáig, Franciaországtól Japánig sok helyről jöttek bohócok, akrobaták, bűvészek, pantomimosok és egyebek erre a - mint kiderült - nemzetközi hírű fesztiválra, melyet idén huszonharmadszor rendeztek meg. Megtudtuk, hogy a szakmai zsűri mellett a közönség is leteheti a garast egyik vagy másik előadás mellett. Beszereztük a szavazócédulákat és lelkesen belevetettük magunkat az értékelésbe. Késő estig.

            Lábjegyzet: az Alimentarium WiFi-jén utánanéztünk Bolondos Heribaldnak. A pasas létezett, a történet igaz. Bocs, Marci, hogy kételkedtünk...

Montreux, Chillon-kastély

Augusztus 20. csütörtök

Reggel nyolc órakor jelenés az autónál: új parkolócédulát kell váltani, mely mellesleg csak két óra hosszan érvényes. Gyors séta az ébredő városban Gabival, reggeli beszerzése egy Kristóf által ajánlott élelmiszerboltban. Otthon erélyesen kellett költögetni az ifjakat, de sikerrel jártunk: mire lejárt volna a parkolójegyünk, már autóban ültünk, útban Montreux felé.

            Montreux a szomszéd tóparti város. Promenádja, ha lehet, még színesebb, mint Vevey-é. Szálloda szálloda hátán, hömpölyög a tömeg.

            A tavon egy vízisíző küszködött, mint kiderült, egy családapa szerette volna két gyerekét beavatni a sportág rejtelmeibe. A kisebbik azonban ellenállni látszott. A motorcsónak jó kétszáz méternyire volt a parttól, de tisztán hallottuk, hogy kiabál segítségért a kisfiú. Ha siklott is pár métert, utána törvényszerűen beleborult és kiabált, hogy engedjék fel a hajóra, őneki elege van. Papa azonban másként akarta: a kiskölyköt minduntalan vontatóra vették, hiába tiltakozott. Rossz volt hallgatni.

            Montreux-ban sok híresség megfordul: itt rendezik évről évre a világhírű jazzfesztivált, a Queennek is volt itt stúdiója, ennek emlékét őrzi a parton Freddy Mercury legendás, egész alakos szobra az ikonikus mikrofontartó rúddal. Sőt, állítólag a Deep Purple tagjai is itt hesszeltek éppen a parton, mikor valami fanatikus felgyújtotta egy előkelő szálloda hallját, pont egy Frank Zappa-koncert közben. És a füst, amely a víz felett gomolygott, ihlette a rockzene nagy slágerét: Smoke on the water...




A Chateau Chillon

            De a délelőtt még mindig nem ért véget. Montreux-ból továbbautóztunk Chillonba, a híres középkori várhoz, mely, hála Svájc aránylag békés történelmének, meglepő épségben vészelt át vagy hétszáz évet. "A háború idején, mikor a berniek betörtek... " - így az ismertető. Az "a" háború az egyetlen az ő emlékezetükben. Ami vagy hat évszázaddal ezelőtt volt...

            Csodaszép, vadregényes, romantikus vár. Végigjárni kb. három-négy óra, ami épp a kellemes zónán belül van. Kristóf szerint (aki ezt a programot ajánlotta volt): bemész, fain, fain, vége van, fain. 

            A börtönben raboskodott anno egy bizonyos Francois Bonivard, egy genfi szerzetes. A történet kicsit zavaros (nekem), mert a jó Franci egyszerre volt prior egy Genf melletti kolostorban, de ugyanakkor a korai reformáció élharcosa is. Azt írják, négyszer nősült...

            III. Károly, Savoya hercege el akarta venni a Bonivardok birtokait (talán, mert reformátusokká lettek?), köztük Genfet is, amin alaposan összevesztek a priorral. A vége az lett, hogy Francoist bebörtönözték a Chateau Chillonba, a pincébe, ahol keservesen sínylődött évekig, mígnem a berniek (lásd fent) kiszabadították. A történelmi emlékezet úgy őrizte meg alakját, mint Genf polgárainak hősi védelmezőjét. A valóságban állítólag elég korhely alak volt.

            Az egész sztori azért maradt fenn, mert Lord Byron, a költő vagy háromszáz évvel később Shelley barátjával hajókázott a Genfi-tavon és betért Chillon várába is. Itt értesült a barát sanyarú sorsáról, s romantikus poéta révén, rögtön egy 392 soros verset rittyentett belőle "The prisoner of Chillon", azaz "A chilloni fogoly" címmel.

            Megbámultuk az oszlopot, amelyhez láncolták, és a graffitit, melyet maga Byron firkált rá, ejnye, ejnye.

            A vár másik látványossága Domi szerint az árnyékszék volt, nekünk azért a többi helyszín is bejött. Kora délután hagytuk magunk mögött a mesebeli chateau-t.

            A nap további részében veszekedtünk (ritkán, de szoktunk. Főleg fáradtan és éhesen.), kaját kerestünk a tó mentén, átruccanva Franciaországba is. Este Marcival kettesben elköltöttünk egy-egy korsó sert a vevey-i English Pubban ("Világvége" söröző...).

Svájc, Vevey - az első este

Augusztus 19. szerda

Esőre ébredtünk, bár a felhők jó része alattunk gomolygott. Mikor pár percre szétnyíltak, csodás kilátás tárult a völgyre, ilyenkor serényen fényképeztünk. De volt olyan is, hogy a hotelünk melletti ülőliftnek csak egy-két gondolája látszott, aztán a drót, útban lefelé, beleveszett a ködbe. De a felvonó üzemelt, utasok nélkül is. Romantikus látvány. Meg a ház is, minden szokásos tiroli díszítéssel, hatalmas feszületekkel, kis makettházikóval a teraszon, és a számtalan virággal. A tulajdonosnő, maga Rosi is tiszteletét tette, népviseletben. Kiderült róla, hogy helyi híresség, tiroli népdalokat szokott énekelni nagyszabású fellépések keretében. Mindez még jobban erősítette a szappanopera-érzést.




Reggeli kilátás Rosinál

            Tíz óra után indultunk el, továbbra is szomorú időben. Irány Vevey.

Dominak rossz (kicsi) nadrágot hoztunk Szombathelyről, mely ellen hevesen tiltakozott. Egyébként az sem volt ínyére, hogy a nagy japán út után nem pihenhet pár napot Szombathelyen, hanem elragadjuk újabb kalandokra. Becsületére legyen mondva, aránylag keveset témázott ezen, hamar elfogadta a többségi (és szülői) döntést. De rendes nadrágja ezzel együtt sem volt, így Telfsnél letértünk az autópályáról, hogy beugorjunk egy ruhaboltba. Itt mellesleg én is kaptam egy kapucnis pulóvert, mert kiderült, hogy a régi pulcsimat Kitzbühelben hagytam Rosinál. Telefonáltam nekik, és megígérték, hogy értesítenek, ha megkerül, de azóta sem hallottam felőlük...

Tirol és Vorarlberg között le volt zárva az Arlbergtunnel, fel kellett kapaszkodnunk a hágóra. Nagy köd volt, sok autó, esőtől csúszós út, kicsit aggódtam (szoktam néha...). Egy holland rendszámú autónak felforrt a hűtővize. A mi kocsink is elég nehezen vánszorgott felfelé a kaptatón, de végül győztünk.

            A határon volt útlevél-ellenőrzés, igaz, csak jelképes, mert Svájc nem EU-tag. Még Ausztriában beújítottam egy svájci autópálya-matricát, ami elég vicces: csak és kizárólag egész éves kapható, és kötelező megvenni akkor is, ha pár óra alatt áthajtasz az országon. Az autópályáikon csak 120-szal szabad menni, és állítólag szigorúan büntetik a gyorshajtást. Belőttem az elektronikus sebességkorlátozót 120-ra, de hamar kiderült, hogy nem nagyon fogom használni. Délután négy-öt óra volt, csúcsforgalom a sztrádán, és cammogó dugók. Az utolsó kilométereken, ahol már látszott a Genfi-tó, azért felvidultunk. Nem is kicsit elcsigázva érkeztünk alkonyattájt Vevey-be.




Vevey, promenád, iramodásra a szállásunktól

            A GPS-be beírt cím "Rue de Léman valamennyi" volt. El is navigált egy helyre, ahová nem lehetett behajtani, mert a part menti sétány forgalomtól elzárt területéhez tartozott. Felhívtuk barátunkat, Kristófot, aki befogadott minket vevey-i bérleményébe (azon az áron, hogy ő erre az időre átköltözött a falatnyi lakásból a nagynénjéhez!). Kristóf közölte, hogy azonnal jön, várjuk meg. Addig mi sétáltunk egyet a csodaszép tóparti promenádon.

            Alig tíz perc múlva gördeszkázó fazont pillantunk meg, aki fénysebességhez közel repeszt a sétányon: Kristóf az. Integetés, hujjogás, nagy egymásratalálás, öröm. És kiderül, hogy épp lóhalálában siet hazafelé, de NEM az általunk gondolt címre, hanem a La Tour-de-Peilz-beli Rue de Leman felé, ami egy Vevey-jel egybeépült kis falucska, onnan két kilométernyire. Mint kiderült, a Léman gyakori név a környéken, számos Rue de Léman is van a közeli településeken, mivel ez a genfi tó latin eredetű, helyi megszólítása. Isteni szerencse, hogy épp Kristóf útjában bóklásztunk a parton.

            Fantasztikus fogadtatás. Kristóf pizzát sütött, sörökkel kínált, az egyetlen kilenc négyzetméteres szobában frissen felhúzott ágyneművel várt minket a franciaágy és két pihepuha matrac, melyeket azon melegében "organizált" valahonnan. Lakása a promenádtól - és a tótól - 50 m-re fekszik, patyolattiszta, rendes házban.

            Felajánlotta, hogy körbevezet minket kicsit a parton. A sétányon befelé indulva ugyanis egy-két kilométer múlva egyenest Vevey központjába jutunk. Elmentünk az Hotel du Lac mellett is, ahol Kristóf szakácskodik. Puccos. Valami arab milliárdosé. A parkolóban luxusautók.

            Sokat mesélt, mutogatott, meseszép kisváros. A tóparti sétány virágbeültetéseihez foghatót nemigen láttunk még. Sajnos a hosszú út után legurított sör egyre jobban kezdte éreztetni hatását odalent. Mind jobban feszengtem. A javaslatot, hogy menjünk fel az esti kivilágításban tündöklő tó és Vevey fölé a szőlőhegyre, már heves tiltakozással fogadtam. Igyekeztem udvarias maradni, de a mosolyom nem volt őszinte. Kristóf, átérezve a problémát, javasolta, hogy ugorjunk fel nem messze lakó nagynénjéhez, mutatkozzunk be és ott tudok p.silni is... Az altesti  nyomás addigra azonban nem engedett volna egyetlen percnyi udvarias csevegést sem, és úgy ítéltem meg, furcsán adná ki magát, ha betörnék egy szinte ismeretlen hölgy hajlékába, gyakorlatilag köszönés nélkül átzúgnék az előszobán és csempelazító sugárban átadnám magam a megkönnyebülésnek...

            Zaklatottan elbúcsúztunk tehát, hogy mihamarabb hazaérjünk. Az út felénél vált világossá, hogy ez a terv sem működik. Egyszerűen nincs már annyi időm. Európa egyik legszebb tóparti sétányán, jólöltözött svájci urak és hölgyek, korzózó turisták tömegeitől alig takartan, csak a jótékony esthomályban bízva, a hullámtörő mellvéd legalsó szikláiról mutatkoztam be a Genfi-tónak (és feltehetően Vevey városka lakossága egy részének) én, a kalandozó magyar. Este tíz óra volt.




Hegyek szemközt, a francia parton

            Ami a kalandozásokat illeti: idefelé szóba került köztünk, hogy eleink annak idején egészen St. Gallenig hatoltak el. Marci szerint van egy sztori, Bolondos Heribald története, melyről biztosan állította, hogy nem kamu. Eszerint ez a Heribald egy jámbor, ütődött szerzetes volt St. Gallenben, aki nem tudott elmenekülni a betörő magyarok elől, mert baráttársai otromba tréfaképpen eldugták a saruját. Heribald így kénytelen volt megvárni a magyarokat, akiket a kolostor pincéjében meg is vendégelt jóféle borral. A kalandozó hordák így dúlás-pusztítás helyett jól becsiccsentettek és békében távoztak.

            Szerintünk inkább Marci volt a bolondos, nem a jó Heribald, hogy kitalálta ezt a bugyuta nevet és történetet, de ő váltig állította, hogy a mese nem saját kútfőből való. Addig-addig, míg fogadás lett a dologból: amint lesz valahol wifi, utánanézünk Bolondos Heribaldnak, és ha létezett, meg a históriája is igaz, Marci nyer egy sört anyától.

            Megfejtés később.

            Domi náthája javult kissé, így mindannyian jól aludtunk, nyitott ablaknál, vízpára-illatú, friss levegőben.

Kitzbühel esőben

Augusztus 18. kedd

Hét óra tájban mi, szülők kilopakodtunk a lakásból (a gyerekek még horpasztottak), és ellógtunk a Lehel téri piacra, ami az Ipoly utcával szemközt, ötperces sétára van. Vettünk élelmiszert az útra és kicsit körülnéztünk. Fél kilenc környékén reggeliztünk a nehezen ébredő fiúkkal, aztán csomagolás, sürgetés, totojázás, huzavona után beültünk a járgányba és VÉGRE indultunk a Nagy Kaland elé. A szélvédő mögé - késlekedésünk jutalmául - már oda volt tűzve a parkolás-felügyelet mikulás-zacskója...

            

Hosszú út, Pest-Bécs- Linz-Salzburg-Kitzbühel, szomorkás időben végig, érkezés este 7 körül. A kitzbüheli szállót (booking.com-on foglaltam) cím alapján, GPS-szel kerestük, legnagyobb csodálkozásunkra a falu (város?) felett kanyargó szerpentinen találtuk magunkat, ami a magasabban fekvő legelők felé vitt minket. Ház egyre kevesebb, csak tehenek, köd és állandó visszakapcsolás egyes fokozatba. Meredek, mintegy 3-4 km-es út. Duhaj megjegyzések a fáradt utazóközönség részéről, hogy pajtában foglaltam-e szállást valami elhagyott esztenán.




A kitzbüheli szálló

            Egy kanyar után a GPS szerint megérkeztünk volna, de semmilyen néven nevezendő hotelszerű építmény nem látszott. Az út újabb kanyarulata után, mint kiderült, 1700 m magasan, aztán kitárult a panoráma: egy hatalmas, alpesi, sőt tiroli stílusú, fa-erkélyes, muskátli- és petúniaözönnel dekorált szállóhoz értünk. Rosis Sonnbergstuben. Mint egy szállodás szappanopera (vagy a Svarcvaldklinik) díszlete. Kényelmes, tiroli, fafaragással díszített szobák, jó vacsora, végtelenül kedves személyzet, csak a vacsoraszámlára kellett hosszasan várnom, bár már alig ültem a széken a fáradságtól.

Üröm az örömben, hogy Domi nem érezte jól magát, valami japán nátha mocorgott benne, így vacsora nélkül ágyba bújt. Odalent, az étteremben jutott eszembe, hogy a kocsiban maradt kajából felvihetnék neki egy-két szendvicset, mielőtt elalszik. Felloholtam hozzá, erre közölte, hogy jobban van és lejön vacsizni. Előzőleg ugyanis juttattam neki egy Panadolt állandó útikészletemből. Így legalább evett valamit, bár utána viharsebesen, jetlagileg elaludt ismét.

Budapesti közjáték

Augusztus 17. hétfő

Reggeli csúszás, pakolás után gyors tempójú kilövés Pest felé. Marci kicsit borongott, mert rosszra fordult az idő, és a szakadó eső miatt tervével ellentétben nem tudott stoppal elindulni Salzburg felé, hogy másnap mi ott csípjük fel, Kitzbühelbe menet. Ez afféle "szabadság vándorai"-fíling lett volna neki. De sebaj, hamar túltette magát rajta.

            Kora délután értünk Pestre, Marci új albérletébe, az Ipoly utcába, ahol takarítottunk este hatig. Gyors zuhany (hideg vízben, mert a bojler lebakolt), majd irány Ferihegy, Domi este fél nyolckor szállt le. Sok szombathelyi cserkészszülő, -rokon verődött össze az érkezési oldalon, a várakozás majdnem két órája így könnyebben telt. Végre megjöttek fáradtan, büdösen (a sztyuárdesszeknek állítólag kölnit kellett permetezniük a repülő légterébe, mikor a cserkészek beszálltak), de boldogan, teli élményekkel.

            Az Ipoly utcába hazafelé özönvízszerű eső kísért minket, a híradásokból később megtudtuk, hogy egy csomó közintézmény, pláza alagsora beázott, a metróban hömpölygött a víz. Nem is engedtek le az Ipolyhoz közeli pláza mélygarázsába (vacsorázási célzattal), így a Váci úti, már bejáratott kínai büfében nyeltünk némi táplálékot, és irány az albi. Domi a jetlagjével perceken belül száz méter mélyen aludt, nekünk sem kellett sok biztatás.

Irány haza

Augusztus 16. vasárnap

Reggeli mártózás, táplálék, majd hazautazás bizonyos súrlódásokkal. Jó lett volna a sziget nagyobb városaiba még bekukkantani (némi ládázással egybekötve), de a "nyuggerek" megrémültek a dugónak tűnő élénk forgalomtól és úgy  döntöttek, hogy jobb mielőbb hazaindulni. Ők kedden indultak tovább Erdélybe a Kolpinggal, mi hétfőn (azaz másnap) a Japánból hazatérő Domi elé Budapestre - és kedden tovább Svájcba.

            Luckónál hosszú sor. Nem a kártyával fizetősbe álltam, mert nem tudtam, hogy a másik kocsiban Gabinak van-e használható dombornyomott kártyája, és látszólag gyorsan haladt mindegyik sor. Mint kiderült, a kártyások kapuja 3-4 km-rel (!) előbb volt elhelyezve, mint a készpénzeseké, csak a pálya kanyarulata miatt nem látszott. Mégis jobb lett volna a kártyásba állni! Plusz egy bő félóra veszteség. Sebaj.

            Este hat-fél hétre Szombathelyen voltunk. Leszállítottuk a szüleinket otthonaikba, és mi is hazatértünk. Másnap korán akartunk indulni Pestre, Domi elé.