2010. december 23., csütörtök

Attendance Bécsből 5

December 23. 

Holnap karácsony! A kórházban minden osztályt kigyönyörítettek csillagokkal, hópelyhekkel, angyalszárnyakkal és csillogó-villogó égősorokkal. Különleges élmény volt tegnap ügyeletben az esti vizit. A nővérszobák felől halvány puncs-illat kúszott a folyosókra, odabent halkan szólt egy-egy karácsonyi cédé. Minden osztálynak külön karácsonyfája van, a máskor olyan elfoglalt nővérek most órákat töltöttek a díszítésükkel. 

A hároméves E. tegnapelőtt „szabadult”, azaz, mivel a csontvelő-átültetés után már eléggé megerősödött az immunrendszere, kiengedték a steril zsilipből, ahová az orvos is csak védőruhában, bemosakodás után léphet be. Aki eltöltött három hónapot odabent, megtanulja értékelni mindazt, ami nekünk, „kintieknek” természetes. A kis E.-t tehát ott találtam tegnap este az osztály karácsonyfája alatt. Anyukája hozta ölben, mert gyenge még a járáshoz. Ült Mutti ölében szótlanul, tágra nyitott, fekete szemmel, aztán eltolta a derekát tartó kezet, lekászálódott anyja öléből és odament a karácsonyfához. Reszkető lábakkal, botorkálva, de – odament. Megállt az ő méreteihez képest hatalmas, világító, szikrázó csoda alatt, csak állt és nézett felfelé, hogy majd kificamodott a nyaka. Ezekért a végtelen pillanatokért lesz gyerekorvos az ember. 

A műtő személyzetével is megültük a karácsonyi partinkat, szerintem kissé stílustalanul egy olasz étteremben. Igaz, hogy a koszt kitűnő volt. Egész este vidáman csevegő osztrák – sőt bécsi! – kollégák vettek körül, akik egyre jobban belemelegedtek a buli-hangulatba. Sajnos, a gátlások lazulásával nyelvhasználatuk is radikálisan megváltozott, mind jobban előretört ajkukon a wienerisch. Ez az a fajta német (?) nyelv, amit a németországi tévé- és mozinézőknek németül feliratoznak a jobb megértés kedvéért. Az Arbeit helyett „Oáveit”, az ich liebe dich helyett „i’ steh’ af di” járja – ahogy errefelé mondják: „Tut me lééd”. Órákig rötyögtem együtt az egybegyűlt harcostársakkal, lehet, hogy a rendszert is szidtuk vagy megdicsértük a pincérnő bokáját… Igazából nem tudom. A Dubairól és az ottani társadalmi ellentétekről szóló eszmefuttatást jól tudtam követni, de aztán felmerül valami a Schönbrunni Állatkert kajmánjaival kapcsolatban, ahol elveszítettem a fonalat. Kalandos, na. Év elején a pfalzi dialekt, most meg ez az elvetemült bécsi. Mindig tanul az ember. 

Az a módszerem (Kosztolányi után szabadon, aki mindezt nálam sokkal kitűnőbben megírta Esti Kornél-történeteinek kilencedik fejezetében – érdemes elolvasni!), szóval az a módszerem, hogy rendkívül értelmes arccal figyelek, és időnként elsütök egy-egy „genau”-t. Esetleg „Na eben”-t vagy „Es ist halt so”-t. Ha megértem, vagy ha egyáltalán nem, semmi baj. A gond abból származik, hogy időnként félreértem vagy későn kapcsolok. Egy idősebb, duci főorvosnővel vártuk a minap a liftet, ami nem akart megérkezni. Némi várakozás utána főorvosnő mosolyogva rám nézett, mondott valamit és elindult gyalog, alig hagyva időt nekem a szokásos „genau”-mra. Már messze járt, mikor összeállt a fejemben, mit is közölt. Azt mondta, hogy úgyis kövér, ráfér egy kis lépcsőmászás. Na, erre mondtam én kapásból, készségesen, szélesen mosolyogva, hogy: „Genau!!!” Most fussak utána..? Hm. Tut me lééd. 

Egy másik alkalommal – szintén nyelvi korlátaim okán – majdnem vérig sértettem egy néger apukát. Olyan fekete volt, mint a bagaria, és a kisfiát hozta orrmandula-igazításra. A szülőkkel szemben, a tájékoztató-bemutatkozó beszélgetésen mindig különösen figyelek arra, hogy érthető legyek. Lassan, tagoltan beszélek, minden szót megfontolok, nehogy idegen kifejezéseket használjak vagy egyszerre túl sok legyen a befogadandó információ. Megszoktam még Magyarországon. Itt meg hát… Nagyon kell ügyelni, hogy és mit mond az ember külföldiül. A néger apu zokon is vette a tempót. „Nyugodtan beszélhetünk ám normálisan németül” – mondta, „már régóta idekint dolgozom, jól megértem…” Rávilágítottam a helyzetemre, miszerint könnyű azt mondani, hogy normálisan beszéljek, mikor én csak így tudok. Én ugyanis nem olyan régóta dolgozom még idekint… 

Érdekes, hogy a világ apraja (azaz a gyerekek) sokkal több mindenben hasonlít egymásra, mint különbözik. Legyenek törökök, arabok, osztrákok, németek, hollandok vagy magyarok– adott esetben szénfekete négerek – ugyanúgy viselkednek, ha örülnek, félnek, ha infúziót kapnak vagy megoperálják őket. Egyformán szükségük van a gyógyszereken és nagyképű szaktudáson kívül az emberségre, jó szóra és vigasztalásra. És ami igen megnyugtató: ugyanúgy működnek, mint a régi pácienseim. Azaz náluk is tudom használni (pedig kételkedtem benne, becsszó!) az évek alatt összegyűlt tapasztalatomat. Genau. 

De az elmúlt napokban a műtőben is karácsonyi hangulat van. CD szól és a pihenőben hol egyik, hol másik nővér tálal fel kóstolót a karácsonyi sütikből. Nagyon kell vigyázni, hogy az előző este óta éhező gyerekekhez, akik az előkészítőben reszketve várják a doktort és nyelik az éhkoppot, ne teli szájjal érkezzek: „Na, kiföeg, hoj vaj?” És közben leheli az ember az ánizst. 


Odabent a műtőssegéd tánclépésben mos fel két műtét között a Let it snow dallamára, a műtősnő egész nap dudorászik a maszkja mögött és még az operatőr is meg-meglengeti a szikét, ha egy pörgősebb Jingle Bells feldolgozás hallszik. 

A műtét alatti vidám csevej általános szokás errefelé (ellentétben az egyesek fejében esetleg létező képpel a gyógyítás patikaszagú, néma szentélyéről, amelynek csendjét csak a kurta parancsszavak és a műszerek csörömpölése töri meg). A műtősnő elmeséli az altatós asszisztensnek, hol kapott gyönyörű karajt a vínersniclihez, a műtősfiú az altatóorvost nyaggatja, hogy szerinte érdemes-e váltani az iPhone 4-re most, hogy akciós, az operatőr pedig, ha néha felnéz, nem törlést kér vagy érfogót, hanem megkérdi, nem tud-e valaki egy jó fodrászt a kilencedik kerületben. (Most veszem észre, igazságtalan vagyok és túlzó: ha a dolog komolyra fordul, azért mindenki fegyelmezett. Remek a csapat és jó velük dolgozni.) 

Tegnap nagyon megszerettem őket. A szokásos zsivaj közepette a cédéről egyszercsak felhangzott a Csendes éj. Gyönyörű feldolgozás volt, egyetlen női hang és halk orgona-szőnyeg. Semmi dob vagy ritmushangszer, csak ez az éteri hangzás. Van ebben a dalban valami, hogy akármilyen silányul adják is elő, mindig megérinti az embert. Ez a zene meg mintha egyenesen a betlehemi éjszakából szólt volna. A műtősnő elhallgatott. A műtősfiú felegyenesedett a lábszárvakarásból, az anesztes asszisztensnő kezében megállt a fecskendő. Az operatőr doktornő ránk meredt, kezében egy véres műszerrel, a pillantása azonban valahol a messzeségben járt. Nagyon kellett ügyelnem, hogy a kezemben tartott újság (Österreich Heute) meg ne zizzenjen. Így maradtunk, mint valami Csipkerózsika-álomban És szólt tovább a Stille Nacht. Erre mondják mifelénk, hogy angyal szállt el felettünk. A karácsony angyala, akinek még a műtőbe is szabad bejárása van, a legtrutymósabb garatmandula-műtét kellős közepén. Aztán összerezzentünk, egyik a másik után és folytatódott a munka meg a beszélgetés. A szemeken látszott, hogy mintha még egy pirinyót szégyelltük is volna egymás előtt az iménti gyöngeséget. De van efféle jóleső szégyenkezés is, a szájak sarkában egy kis félszeg mosollyal és sok-sok melegséggel a zöld műtősruha mellrésze mögött. Hiába na, karácsony van. Illetve lesz. Illetve volt is már akkor, ott a műtőben, arra a pár pillanatra. 

„Christ, der Retter ist da…”. Üdvhozó Jézusunk él. Boldog karácsonyt, kedves fórumozók! 

2010. december 14., kedd

Attendance Bécsből 4

December 14. 

Mióta ez a komisz Attendance bécsi polgár lett, látszólag elfeledkezett hűséges olvasóiról, akik mostanra bizonyára sok kellemetlen dolgot gondolnak a hanyag tollnokról. Nézzétek el nekem, ha a krónika foghíjasabb lett a németországinál: ott egyedül voltam, itt harmadmagammal. Ott csöndes állóvíz volt a munkahelyem, itt forrongó katlan. Jelentem, nem vesztem el, itt vagyok, ragyogok, s ha tehetem, továbbra is csurran-cseppen egy-egy adag ex-pfalzi köznapló. 

Bécsi harmadik hónapom közepén járok, bedolgoztam magam a kórházba, kialakult a napirendünk, mely túl sok üresjáratot nem enged egyikünknek sem. Reggel vaksötétben felserkenek, mint a kegyes nép, ellátom magam, majd jó parasztasszony módjára, aki hajnalban kiszórja a szemet a tyúkudvarban, reggelit készítek a két főből álló siserehadnak. Ők ilyentájt még csak két ágymeleg kupacként vesznek részt a cselekményben, a vastag dunyha alól alig-alig villan ki némi szőke kóc. Zajt csapok: ez nálam elsősorban éneklést jelent, improvizatív dallammal és szöveggel egyaránt. Közben trappolok, mozgolódom, villanyt gyújtok és ezerféle hatástalan praktikával ébresztgetem őket. Kördiagramon ábrázolva, hogy mivel töltöm a hajnali hat és fél nyolc közötti másfél órát, a legnagyobb szeletet ez a meddő költögetés teszi ki, az értelmes tevékenység alig látható halvány csíkocska csak mellette. 

Aztán reggeli, cuccolás és rohanás a metróállomásra. Színezi a hangulatot egy-egy otthon felejtett tízórai, tornacucc, iskolatáska (!) és egyebek. Rendszerint azért odaérnek. Sőt még én is. És kezdetét veszi számomra is a napi őrület, amelynek a legáttekinthetőbb és legkedvesebb része a gyermekanesztézia. A megbeszélések, egyeztetések, ügyeleti beosztás-készítés, koordinálás már nem ilyen vonzó. Nem könnyű az ezerféle igényt és érdeket nap mint nap egy fedél alá hozni egy olyan házban, melyet patinás tradíciói több mint egy évszázada oltalmaznak a forradalmi változásoktól. Ha a lélegeztető tubus rögzítését követően az asztalka BAL szélére helyezem a leukoplaszt-hengert, máris felforgató nézetekről teszek tanúbizonyságot, tekintve, hogy annak ezer éve a JOBB szélen van a helye. Egy alkalommal, vad lázadó ösztöntől hajtva az altatási jegyzőkönyv utolsó lapján a jobb oldalon írtam alá a nevemet a szokásos bal helyett (amúgy mindegy, a lap teljes szélességében ki van pontozva a helye). Egy óra múlva, mikor megszáradt a hibajavító, ott találtam az asztalomon, diszkrét post-it cédulácskával ellátva, miszerint „szíveskedjék a bal oldalon szignózni!” 

No de reformokat várnak tőlem! Hogy majd én újjászervezem itt a gyermek-anesztéziát, fellendítem, racionalizálom, megújítom, forradalmasítom és gatyába rázom. Hát lehet, hogy sikerül, de vagy négyszer annyi idő kell majd hozzá, mint a háromkaréjú ősrákoknak, míg szirti sassá változtak az evolúció folyamán. 

A srácokért délután háromkor indulok. Még mindig (illetve legtöbbször) értük megyek, mert valahányszor meggyőzöm magam arról, hogy semmi bajuk nem eshet, ha önállóan térnek haza, valamilyen gikszerről mindig tudomást szerzek az újságokból. Tegnap például egy gazdátlan koffer miatt vonult ki a kommandós-különítmény a Stephansplatzra, mert azt hitték, bomba. Máskor valakik tettleg rendezték nézeteltérésüket az U3-as vonalán (a mérleg két betört orr és egy karficam volt). Nagyváros, na. Szép, nagy, mozgalmas világváros. A mai újságban hírt adtak egy fiatalemberről, aki machetével (ti. bozótvágó késsel) felszerelkezve rabolta ki az egyik élelmiszerboltot. A cikk szerint a pénztárost szerb-horvát nyelven szólította fel a pénz átadására... (Ez az utóbbi megjegyzés nem akar diszkriminatív lenni, pedig sajnos az. Akárcsak a gazdasági igazgató figyelmeztetése az első munkanapomon, hogy zárjam mindig az ajtókat és szekrényeket, mert sok a külföldi beteg és így a kórház sem a régi már...) 

Mire hazaérünk és bevásárolunk (kenyér, tej, felvágott), négy óra lesz és kezdődik a tanulás. Élvezem azt a néhány órát külön-külön a nebulóimmal. Gyakran gondolok arra, hogy biztos ezt szeretik a pedagógusok is a saját szakmájukban: azt a folyamatot, ahogy az átadott gondolat gyökeret ver és szárba szökken a fogékony diákagyban. A gyermekeim újabban minden nap lenyűgöznek valamivel. Hol egy német kifejezéssel, amiről egy hete ejtettünk egy-két felületes szót, és még mindig emlékeznek rá, hol egy kósza megjegyzéssel, amiből kiderül, hogy jobban átlátják az adott tantárgyból aktuálisan tanultakat, mint én – ilyesfajta meglepetésekből egyre több van. Idősebbik fiam biológiából a földtörténeti korokról tanul éppen, és én megpróbáltam kikérdezni. „Paläozoikum? Azt tudom!” – szólt, majd felsorolt egy csomó ősállat- és növényfajt, amelyek akkor éltek a Földön. NÉMETÜL. Ilyeneket, hogy bojtosúszójú hal, meg ősangolna. Nem győztem kapkodni a szótár után. A kisebbik meg hazahozott a minap egy hibátlan helyesírási dolgozatot. NÉMETBŐL. A padtársának állítólag hármas lett. Hm. De szép is lenne, ha mindez az én érdemem volna – de őszintén szólva fogalmam nics, hol csípik fel ezeket. És így meg még szebb. 

Aztán vacsora, némi közös kuckózás a tévé előtt és alvás. Letelt a nap. 

De odakint újra esik a hó – Bécs kis megszakításokkal hetek óta nagy fehér takaró alatt szuszog – és advent van, karácsonyi forgatag, díszkivilágítás és puncs. Hihetetlen hangulata van ezeknek a vásároknak. Útikönyvből olvasva nem találtam túl vonzónak a dolgot: deszkabódék, giccs és tömeg. Igen ám. De ezek BÉCSI deszkabódék, BÉCSI giccs és BÉCSI tömeg. És a Rathaus úgy ragyog, mint egy esküvői torta, az egyik standon két néger püföl egy dobot valami különleges fekete ritmusra és közben teli szájjal vigyorog, a színpadon épp egy rézfúvóskvartett hal kollektív fagyhalált kedélyes karácsonyi dallamok interpretálása közepette, és a lökdösődők arcán sehol a tömegben nem látni bosszúságot, csak mosolyt, forralt bortól tágult ereket és valami kopirájtos megilletődöttséget, amit kizárólag itt, nálunk lehet látni. Nálunk, Bécsben. Igen, kérem, mert míg a többi ezret-tízezret a turistabuszok szállították ide jó pénzért egy délutánra, adig mi – itt lakunk. Néha, háromméteres forró hullámban, elönt ez az érzés, hogy milyen jó itt. Mert tényleg az. A legkisebb fiam a Rathausplatzon, a fények és illatok közepette megállt a forgatag közepén és így szólt: „Én most csodálok.” Alanyi ragozással, tárgy nélkül. Csak úgy. Ő még képes erre – én sajnos már csak nyomokban. De ez az idei advent még az én túlkoros szívemet is átmelegíti. 

Egyébként alig tudok írni, mert este elvágtam az ujjamat. Vacsorát csináltam éppen (a hős apa!), és a kígyóuborkát látványkonyha-szerűen, egyetlen pengecsapással akartam kettévágni, hadd ámuljanak a fiúk. Lehet, hogy a machetés kolléga járt az eszemben (az élelmiszerbolt-kipakolós). A kés egy centi mélyen beleszaladt a bal mutatóujjamba, és ott megállt. A gyerekek elsősegélyben részesítettek, majd felkerekedtünk és bementünk a műtőbe kötésért (mert pl. tapasz az nincs itthon). Mindhárman mentünk: én, ujjammal átvérzett zsebkendőben, a nagyobbik, mert támogatni akart, ha elgyengülnék a vérveszteségtől (ő negyven kiló, én százkettő...), és a kisebbik, mert nem akart egyedül otthon maradni. Bevittem őket a műtőbe: zárt világ, sterilitás, bonyolult műszerek, elektromos, számkódos acélajtó, rajta a nevem (Ärztliche Direktion: Dr. Peter Király). A fiam beleszagolt a fertőtlenítő-illatú levegőbe és áhítattal így szólt: „Kúúúl!” 

Feledve volt a sajgó ujjam, az enyhe hányinger és a még mindig citerázó térdem. 

Megdicsőültem.