2010-07-16 00:19
Meggyőződésemmé vált, hogy egy város belső
életébe úgy nyerhetünk bepillantást, ha a szolgáltatóipar néhány napszámosával
üzletileg kapcsolatba kerülünk. Ha meg akarod tudni, milyen a hely, ahová
kerültél, menj el egy fogorvoshoz, és csevegj el a váróban összegyűlt
emberekkel.
Vagy menj fodrászhoz. Ez talán még jobb. Kevés olyan művelőjét ismertem meg ennek a szakmának pályafutásom során, aki meg bírná állni, hogy amíg kuncsaftja fürtjeit rendezi, ne beszélne egyfolytában. Jobb esetben tud egyszerre dolgozni és beszélni is. Rosszabb esetben kicsit vág, aztán megáll, köztéri Petőfi-szobor pózba vágja magát és hadonászik az ollóval, míg mondandóját kifejti. A végén elhallgat, retrográd pillantást vetve az elhangzottakra, némán bólint egyet-kettőt, sóhajt, megcsattogtatja az ollóját, végül ímmel-ámmal újra nekilát. És ez így megy hosszú félórákon keresztül.
A sors kereke úgy fordult, hogy a minap én is fodrászhoz kényszerültem. Nem büszkélkedhetem atavisztikus hajkoronával – úgy is mondhatnám, hajszálaim számozott példányok. Annál rémítőbb, ha ez a kevés hosszúra megnő, nem is beszélve arról, hogy nyári hőségben ez a néhány szál is túlságosan melegít. Volt ugyan egy hajnyírógépes korszakom, ezt a masinát boldogabb nemtársaim gyakorta alkalmazzák a mostanában divatos kefefrizura kialakítására, de feleségem vétója véget vetett ennek az aránylag kényelmes periódusnak. Azt mondta ugyanis, hogy eddig azt hitte, csak a hajam ilyen egyedi, és kényelmetlenül érinti, hogy szembesülnie kell koponyám összes dudorával és kacskaringójával. Merthogy a géppel vágott sörte annyira sem fedi, mint kivit a pihe.
Ott álltam a pimasensi sétálóutcán, egy üzlethelyiséggel szemben, melyre ez volt kiírva: HAIRKILLER. Feszültséggel terhes csend, mint a Volt egyszer egy vadnyugat bevezető képsoraiban. Aztán döntöttem: odabent legalább hűvös van.
A teremben két fodrásznő nyargalt körül vagy négy pácienst, a kopasztás különböző stádiumaiban. Mind nők... Tévedtem volna, hogy az van kiírva az ajtóra: férfi-női fodrászat? Lehet, hogy régi a felirat és azóta szakosodtak... (Nem felejtettem el, hogy Pirmasensben vagyok, ahol az autósiskolára is az van kiírva, hogy MUSIKWELT). Tétován közelítettem meg az egyik vágóhölgyet, hogy tessék mondani, vállalnak férfiakat is? Végigmért, (végiggusztált), egyik szemöldöke hét millimétert feljebb szaladt, aztán kegyesen kinyilatkoztatta: igen, vállalnak. Foglaljak helyet.
Amíg várakoztam, alkalmam nyílt megismerni munkabeosztásukat. A fiatalabb (Susanne), vagy húsz éves dundi kolléganő majd elpusztult a melóban, jött-ment, vágott, mosott, festett, csavarózott, míg az idősebb (Clothilde), aki engem is fogadott, kicsit megfontoltabban állt hozzá a teendőkhöz. Bekente egy idősebb hölgy haját valami szürkésfehér kulimásszal, aztán közölte vele, hogy átugrik egy kávéra a szemköztibe, mert ebben a melegben sokat kell inni. Mintegy tíz percet volt távol, addig Susanne a papucsát majd’ elhagyta. Clothilde, miután visszajött, bíráló szemöldökrángással szemügyre vette fiatalabb pályatársa munkáját, fejcsóválva helyre tette a hebrencs ifjúságot, és újfent hozzálátott a bekent pácienshez. Rögtön látszott, hogy ő a kevés metszés-bőséges verbális kontaktus híve, méghozzá a melankólikus fajtából. Egész alkata ezt mutatta, aszott alakja, a mély ráncok az arcán, hatalmas pápaszeme, cigarettától Amanda Leares hangja. Nagyon drukkoltam, hogy ne hozzá kerüljek...
Amikor helyet foglaltam nála, Clothilde szintén odagördített magának egy bárszéket, hogy ő is leül és úgy vág. Mármost én állva csaknem két méter vagyok, és ülve sem veszítek sokat a magasságomból, ezért a szakhölgy nem ért fel. Elment vagy tíz drága perc azzal, hogy állított a széken, kipróbálta, sóhajtott, megint állítgatott, kipróbált, sóhajtott és így tovább.
Susanne közben végzett két dauerrel és legalább négy gyerekkel.
A bárszék végül egy bosszús rúgás következtében messzire siklott, és Clothilde állva folytatta a küzdelmet. Csodálkoztam, hogy mindeddig egy szót sem szólt hozzám (lefoglalta az ergonómia), de a tükörben látszott a szemén, hogy csak valami témát keres.
Amikor elmagyaráztam neki, milyenre szeretném a fazont (sok variáció nincs), elárultam magam a kiejtésemmel. Ez adta végül a kezdő lökést a társalgásunkhoz. „Szabadságát tölti Pirmasensben?” – bökte ki. „Nem, itt lakom.” – válaszoltam. „És hogy került pont ide, a mi városunkba?” „Itt kaptam munkát” – feleltem.
Ezen a ponton abbamaradt a vérszegény ollócsattogás. „Mi?” – láttam a tükörben, hogy elkerekedett a szeme a pápaszem alatt – „Munkát? Pirmasensben?”
És innentől kezdve esélyem sem volt.
„Tudja, itt nálunk a legmagasabb a munkanélküliség az egész országban. Amíg a cipőgyárak működtek, nem volt gond, volt munka elég, virágzott a város. De a minimálbér egyre magasabb lett és a gyárosok kitelepültek külföldre, ahol olcsóbb a munkaerő. Az apám is ebbe ment tönkre. Olasz származású: a szakképzettsége miatt hívták Pirmasensbe, egy nagy cipőgyárhoz. A gyár megszűnt, ő munkanélküli lett és inni kezdett. Itt mindenki iszik. Tizennégy éves kortól. Mikor huszonegy lettem, Landauba költöztünk, akkor már csak anyámmal, mert apám elment. Ott mentem férjhez, született két gyerekünk. Aztán elváltam én is és visszajöttem Pirmasensbe. Kitanultam a fodrászatot és huszonöt éve vágom a hajakat itt a városban.”
Feltűzte valami csatokkal a tincseimet a fejem búbjára, és alul kezdett el kaparászni egy fésűvel meg egy ollóval. Jobb oldalon. Kis kaparászás, tétova megállás, pár mondat, csend, sóhajtás, bólintás, megint kis kaparászás...
Azt meg kell adni, hogy kávéért nem ment el még egyszer. Pedig kánikulában sokat kell inni.
„A lányom húszéves, a fiam tizennyolc. A lányom munkanélküli, a fiam még tanul, elvileg asztalosnak, de úgysem fog tudni elhelyezkedni. Kinek kell manapság asztal? Meg csináltatott bútor? Higgye el, a hetvenes években a mi városunkban volt a legtöbb milliomos! De mostanra mind elhúzott. Lepukkant szellemváros ez, semmi más, higgyen nekem! Jobban teszi, ha maga is továbbáll!”
A bal oldal következett. Időnként bevizezte valami porlasztóval az egész fejemet, az orromon csöpögött a víz, aztán odalent maszatolt tarkótájon tovább.
„Én pontosan tudom, mikor van fizetésnap, de azt még jobban, mikor jön a Kindergeld. Olyankor van vendég. És megtelik a sétálóutca egyedül csatangoló gyerekekkel, mert anyu és apu végre piához jutott és odahaza alszik részegen. Még csak a kocsmába sem mennek. Isznak otthon, amíg bírják. Ezek meg naphosszat itt kint ordibálnak, különösen most, hogy nincs iskola. Úgy igaz, ahogy mondom, néha én adok nekik egy-egy zsömlét, mert a szüleik rájuk sem néznek.”
Susanne ezalatt két fiatalemberből faragott Adoniszt, mosással, szárítással együtt. Az én nyakamon időközben újból a jobb oldal került sorra, mert a balon elsokult a vágás és utána kellett igazítani.
Kezdtem magamat úgy érezni, mint egy Emir Kusturica-filmben.
„Itt annyi a drogos, hogy ebben is vezetjük a statisztikát. Nézzen körül péntek esténként a Kaufland körül, hányan hevernek abban a kis parkban. Csupa fiatal. Aki meg nem drogozik vagy iszik, és van egy csöpp esze, az elmegy másik városba, ahol még mindig jobb a helyzet. Pár év, és kihal Pirmasens, figyelje meg. Egy lepusztult szellemváros ez, semmi más. Maga gyerekorvos? Itt? Miért nem pszichiáter? Akkor lenne dolga, ne féljen!”
Kezdtem én is úgy érezni. A depresszió sújtotta hajszobrász ezalatt birokra kelt a fejtetőn elhelyezkedő gyér fürtökkel. Porlasztott, vágott, fésült, szárított. És közben beszélt, beszélt, elsorolta ennek a városnak az összes árnyoldalát, olyan sötét jövőképet rajzolva fel mindkettőnknek, hogy Nostradamus, ha épp betért volna hajat vágatni, biztos jegyzetelni kezd. Susanne közben vitte a boltot.
„Ó, szóljon ám, ha túl sokat beszélek!” – szólt ekkor Clothilde. Én megnyugtattam, hogy dehogy-dehogy, és nem szakadt le a plafon.
Végül elkészült a mű. Régimódi stílusban, nyeles tükörrel megmutatta hátul is, hogy áll, órákig kefélte a ruhámat és közben harmadszorra is elmondta mindazt, aminek egyszerűsített (az ifjúság számára átdolgozott) kiadása fentebb olvasható. „Milyen öreg” – néztem meg magamnak most, szemtől szemben is, merthogy eddig csak tükör által, homályosan találkozott a pillantásunk.
„Bizony, bizony... Amikor én születtem, hatvanhatban, még minden más volt itt” – csóválta a fejét, kezében a ruhakefével.
Hm. Majdnem velem egyidős. Csak ő tartósabban volt kitéve a Pirmasens-effektusnak.
Tíz eurót fizettem, ami nem is rossz ár egy hajvágásért szociofotóval. Gondolatokba merülve mentem haza.
Pár perc híján két órát töltöttem a székében. Ami, hajbéli adottságaimat tekintve, tuti világrekord.
Vagy menj fodrászhoz. Ez talán még jobb. Kevés olyan művelőjét ismertem meg ennek a szakmának pályafutásom során, aki meg bírná állni, hogy amíg kuncsaftja fürtjeit rendezi, ne beszélne egyfolytában. Jobb esetben tud egyszerre dolgozni és beszélni is. Rosszabb esetben kicsit vág, aztán megáll, köztéri Petőfi-szobor pózba vágja magát és hadonászik az ollóval, míg mondandóját kifejti. A végén elhallgat, retrográd pillantást vetve az elhangzottakra, némán bólint egyet-kettőt, sóhajt, megcsattogtatja az ollóját, végül ímmel-ámmal újra nekilát. És ez így megy hosszú félórákon keresztül.
A sors kereke úgy fordult, hogy a minap én is fodrászhoz kényszerültem. Nem büszkélkedhetem atavisztikus hajkoronával – úgy is mondhatnám, hajszálaim számozott példányok. Annál rémítőbb, ha ez a kevés hosszúra megnő, nem is beszélve arról, hogy nyári hőségben ez a néhány szál is túlságosan melegít. Volt ugyan egy hajnyírógépes korszakom, ezt a masinát boldogabb nemtársaim gyakorta alkalmazzák a mostanában divatos kefefrizura kialakítására, de feleségem vétója véget vetett ennek az aránylag kényelmes periódusnak. Azt mondta ugyanis, hogy eddig azt hitte, csak a hajam ilyen egyedi, és kényelmetlenül érinti, hogy szembesülnie kell koponyám összes dudorával és kacskaringójával. Merthogy a géppel vágott sörte annyira sem fedi, mint kivit a pihe.
Ott álltam a pimasensi sétálóutcán, egy üzlethelyiséggel szemben, melyre ez volt kiírva: HAIRKILLER. Feszültséggel terhes csend, mint a Volt egyszer egy vadnyugat bevezető képsoraiban. Aztán döntöttem: odabent legalább hűvös van.
A teremben két fodrásznő nyargalt körül vagy négy pácienst, a kopasztás különböző stádiumaiban. Mind nők... Tévedtem volna, hogy az van kiírva az ajtóra: férfi-női fodrászat? Lehet, hogy régi a felirat és azóta szakosodtak... (Nem felejtettem el, hogy Pirmasensben vagyok, ahol az autósiskolára is az van kiírva, hogy MUSIKWELT). Tétován közelítettem meg az egyik vágóhölgyet, hogy tessék mondani, vállalnak férfiakat is? Végigmért, (végiggusztált), egyik szemöldöke hét millimétert feljebb szaladt, aztán kegyesen kinyilatkoztatta: igen, vállalnak. Foglaljak helyet.
Amíg várakoztam, alkalmam nyílt megismerni munkabeosztásukat. A fiatalabb (Susanne), vagy húsz éves dundi kolléganő majd elpusztult a melóban, jött-ment, vágott, mosott, festett, csavarózott, míg az idősebb (Clothilde), aki engem is fogadott, kicsit megfontoltabban állt hozzá a teendőkhöz. Bekente egy idősebb hölgy haját valami szürkésfehér kulimásszal, aztán közölte vele, hogy átugrik egy kávéra a szemköztibe, mert ebben a melegben sokat kell inni. Mintegy tíz percet volt távol, addig Susanne a papucsát majd’ elhagyta. Clothilde, miután visszajött, bíráló szemöldökrángással szemügyre vette fiatalabb pályatársa munkáját, fejcsóválva helyre tette a hebrencs ifjúságot, és újfent hozzálátott a bekent pácienshez. Rögtön látszott, hogy ő a kevés metszés-bőséges verbális kontaktus híve, méghozzá a melankólikus fajtából. Egész alkata ezt mutatta, aszott alakja, a mély ráncok az arcán, hatalmas pápaszeme, cigarettától Amanda Leares hangja. Nagyon drukkoltam, hogy ne hozzá kerüljek...
Amikor helyet foglaltam nála, Clothilde szintén odagördített magának egy bárszéket, hogy ő is leül és úgy vág. Mármost én állva csaknem két méter vagyok, és ülve sem veszítek sokat a magasságomból, ezért a szakhölgy nem ért fel. Elment vagy tíz drága perc azzal, hogy állított a széken, kipróbálta, sóhajtott, megint állítgatott, kipróbált, sóhajtott és így tovább.
Susanne közben végzett két dauerrel és legalább négy gyerekkel.
A bárszék végül egy bosszús rúgás következtében messzire siklott, és Clothilde állva folytatta a küzdelmet. Csodálkoztam, hogy mindeddig egy szót sem szólt hozzám (lefoglalta az ergonómia), de a tükörben látszott a szemén, hogy csak valami témát keres.
Amikor elmagyaráztam neki, milyenre szeretném a fazont (sok variáció nincs), elárultam magam a kiejtésemmel. Ez adta végül a kezdő lökést a társalgásunkhoz. „Szabadságát tölti Pirmasensben?” – bökte ki. „Nem, itt lakom.” – válaszoltam. „És hogy került pont ide, a mi városunkba?” „Itt kaptam munkát” – feleltem.
Ezen a ponton abbamaradt a vérszegény ollócsattogás. „Mi?” – láttam a tükörben, hogy elkerekedett a szeme a pápaszem alatt – „Munkát? Pirmasensben?”
És innentől kezdve esélyem sem volt.
„Tudja, itt nálunk a legmagasabb a munkanélküliség az egész országban. Amíg a cipőgyárak működtek, nem volt gond, volt munka elég, virágzott a város. De a minimálbér egyre magasabb lett és a gyárosok kitelepültek külföldre, ahol olcsóbb a munkaerő. Az apám is ebbe ment tönkre. Olasz származású: a szakképzettsége miatt hívták Pirmasensbe, egy nagy cipőgyárhoz. A gyár megszűnt, ő munkanélküli lett és inni kezdett. Itt mindenki iszik. Tizennégy éves kortól. Mikor huszonegy lettem, Landauba költöztünk, akkor már csak anyámmal, mert apám elment. Ott mentem férjhez, született két gyerekünk. Aztán elváltam én is és visszajöttem Pirmasensbe. Kitanultam a fodrászatot és huszonöt éve vágom a hajakat itt a városban.”
Feltűzte valami csatokkal a tincseimet a fejem búbjára, és alul kezdett el kaparászni egy fésűvel meg egy ollóval. Jobb oldalon. Kis kaparászás, tétova megállás, pár mondat, csend, sóhajtás, bólintás, megint kis kaparászás...
Azt meg kell adni, hogy kávéért nem ment el még egyszer. Pedig kánikulában sokat kell inni.
„A lányom húszéves, a fiam tizennyolc. A lányom munkanélküli, a fiam még tanul, elvileg asztalosnak, de úgysem fog tudni elhelyezkedni. Kinek kell manapság asztal? Meg csináltatott bútor? Higgye el, a hetvenes években a mi városunkban volt a legtöbb milliomos! De mostanra mind elhúzott. Lepukkant szellemváros ez, semmi más, higgyen nekem! Jobban teszi, ha maga is továbbáll!”
A bal oldal következett. Időnként bevizezte valami porlasztóval az egész fejemet, az orromon csöpögött a víz, aztán odalent maszatolt tarkótájon tovább.
„Én pontosan tudom, mikor van fizetésnap, de azt még jobban, mikor jön a Kindergeld. Olyankor van vendég. És megtelik a sétálóutca egyedül csatangoló gyerekekkel, mert anyu és apu végre piához jutott és odahaza alszik részegen. Még csak a kocsmába sem mennek. Isznak otthon, amíg bírják. Ezek meg naphosszat itt kint ordibálnak, különösen most, hogy nincs iskola. Úgy igaz, ahogy mondom, néha én adok nekik egy-egy zsömlét, mert a szüleik rájuk sem néznek.”
Susanne ezalatt két fiatalemberből faragott Adoniszt, mosással, szárítással együtt. Az én nyakamon időközben újból a jobb oldal került sorra, mert a balon elsokult a vágás és utána kellett igazítani.
Kezdtem magamat úgy érezni, mint egy Emir Kusturica-filmben.
„Itt annyi a drogos, hogy ebben is vezetjük a statisztikát. Nézzen körül péntek esténként a Kaufland körül, hányan hevernek abban a kis parkban. Csupa fiatal. Aki meg nem drogozik vagy iszik, és van egy csöpp esze, az elmegy másik városba, ahol még mindig jobb a helyzet. Pár év, és kihal Pirmasens, figyelje meg. Egy lepusztult szellemváros ez, semmi más. Maga gyerekorvos? Itt? Miért nem pszichiáter? Akkor lenne dolga, ne féljen!”
Kezdtem én is úgy érezni. A depresszió sújtotta hajszobrász ezalatt birokra kelt a fejtetőn elhelyezkedő gyér fürtökkel. Porlasztott, vágott, fésült, szárított. És közben beszélt, beszélt, elsorolta ennek a városnak az összes árnyoldalát, olyan sötét jövőképet rajzolva fel mindkettőnknek, hogy Nostradamus, ha épp betért volna hajat vágatni, biztos jegyzetelni kezd. Susanne közben vitte a boltot.
„Ó, szóljon ám, ha túl sokat beszélek!” – szólt ekkor Clothilde. Én megnyugtattam, hogy dehogy-dehogy, és nem szakadt le a plafon.
Végül elkészült a mű. Régimódi stílusban, nyeles tükörrel megmutatta hátul is, hogy áll, órákig kefélte a ruhámat és közben harmadszorra is elmondta mindazt, aminek egyszerűsített (az ifjúság számára átdolgozott) kiadása fentebb olvasható. „Milyen öreg” – néztem meg magamnak most, szemtől szemben is, merthogy eddig csak tükör által, homályosan találkozott a pillantásunk.
„Bizony, bizony... Amikor én születtem, hatvanhatban, még minden más volt itt” – csóválta a fejét, kezében a ruhakefével.
Hm. Majdnem velem egyidős. Csak ő tartósabban volt kitéve a Pirmasens-effektusnak.
Tíz eurót fizettem, ami nem is rossz ár egy hajvágásért szociofotóval. Gondolatokba merülve mentem haza.
Pár perc híján két órát töltöttem a székében. Ami, hajbéli adottságaimat tekintve, tuti világrekord.
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése