2010-04-19 22:25
Emlékeztek még rám? Én vagyok Attendance,
aki ígérete szerint rendszeresen naplót vezet a fórumon... Ha nem ugrik be
azonnal, annak nem a ti feledékenységetek az oka, hanem az én hanyagságom.
Majdnem egy hónapja nem írtam egy betűt sem... Szomorú.
Annyiból mégsem az, hogy a megnyilvánulások ritkulása akár a fokozatos beilleszkedés jele is lehet. No meg annak, hogy szaporodnak a teendőim: gyakorta osztják rám az ügyeletes orvos mérsékelten népszerű feladatát, esténként az egyik kollégám jár hozzám gitározni (erre rögtön kitérek), ezen kívül túlestünk egy húsvéton és egy családi invázión. Sűrű időszak volt, nagyon élveztem. No, de haladjunk sorjában.
Van egy fiatal kollégám, aki aznap kezdett, mint én: neki ez élete első munkahelye. Mi sem mutatja jobban a gyermekgyógyász szakma elnőiesedését, mint az, hogy az elmúlt évben belépő öt ifjú és egy élemedett (ez lennék én) kolléga közül csak mi ketten vagyunk férfiak. Csoda, ha összetartunk? Egyszer ebéd közben szóba került, hogy van egy zenekarunk Magyarországon, és hogy én gitáron játszom. Felcsillant a szeme, és közölte: ő is gitáros, és szívesen játszana velem együtt valamelyik este. És lőn. Azóta hozzám jár hetente legalább egyszer és gitározunk. Az első forduló előtt ugyan közölte, hogy nincs ritmusérzéke, ám később kiderült, hogy hallása sincs. Ja, és nem tud gitározni. Viszont lelkes, végtelenül ambíciózus, és ragyogó szemmel kántálja valami földindulásszerű morajlás kíséretében, hogy „... knock-knock-knocking on heaven’s door”. Az akkordok csak futó viszonyban állnak a dallammal (?), az meg a szöveggel. Legmegrázóbb az a rész, amely Dylan bácsi szájából úgy hangzik, hogy „ay, ay, ay...”, barátom viszont egy élettől búcsúzó japán szamuráj halálkiáltásává alakítja egy szűnni nem akaró a-moll akkord kíséretében. És dübörög a jobb kéz, állhatatosan püföli a tá-ti-tá-ti-titit, az egyetlen ritmusképletet, melyet az én szerda esténkénti Orfeuszom játszani tud.
Legénylakásom falai papírvékonyak, ennélfogva több pontot zuhant a népszerűségem a szomszédok körében, mióta kedves kollégám ide jár tudatmódosulni. A mélypontot valószínűleg akkor értem el, mikor nemrég este nyolc óra körül a kapuban találkoztam az egyik legkritikusabb műélvezővel. A kezemben egy tubát tartottam. Igen, egy tubát, mély hangrendű rézfúvós eszközt, amelyet öcsém megbízásából frissen vásároltam egy közeli hangszerboltban. Az illető szomszéd néma elképedéssel meredt a műszerre, hang nem hagyta el ajkát, szemében azonban rettegés sejlett fel. Reszkető térdekkel haladt el mellettem és nekiment a kapu melletti szemeteskukának. Én meg, ahogy felértem lakosztályomba, juszt is kipróbáltam a tubát. Olyan volt, mintha egy szerelemre éhes elefántbika hívta volna pásztorórára szíve hölgyét.
Gitáros kollégámmal van egy kis könyvecskénk, benne az elmúlt negyven-ötven év kultikus pop-rock dalaival. Das Ding. Ezt lapozgatjuk, míg barátom nem talál valami szívének kedveset, és „Ezt ismered?!” – kiáltással elő nem vezeti. Na most, ha a szövegről nem ismerem fel, elvesztem, mert a dallammal az ő előadásában esélyem sincs.
De jókat beszélgetünk, sörözgetünk, megváltjuk a világot. És nagyon kedves ember. Végtelenül nyitott, segítőkész, medikus korában járt Guatemalában (Orvosok határok nélkül), Romániában (utcagyerekeket gyógyított Bukarestben), Izraelben (fél évig élt egy kibucban, hogy megtudja, milyen). Bámulom és sokat tanulok tőle. Örülök, hogy ragaszkodik hozzám.
A húsvét vasárnapot ügyelettel ünnepeltem, rá egy hétre pedig hazautaztam választani. Elhatároztuk, hogy a gyerekeket egy hétre ellopjuk az iskolából és kicsempésszük őket ide, hogy lássák, hol is él apa. Szerdán reggel indultunk, megszálltunk a Bodeni-tónál, másnap érkeztünk Pirmasensbe. Tavasz van és Németország gyönyörű. A szombatot egész napos kirándulással töltöttük, olyan tájakon jártunk, hogy a lélegzetünk is elakadt. Igaz, hogy elakadt az amúgy is, mert „nem szokta a cigány a szántást”, ahogy mifelénk mondják és a húsz kilométeres gyalogtúra kissé megviselte a téli punnyadás után lábadozó szervezetünket.
De ha már a tunyaságról van szó, meg kell említenem, hogy életmódomban gyökeres változások köszöntöttek be a tavasszal egyidőben. Mivel megütöttem a métermázsát (feleségem szerint vágásérett vagyok...), úgy szerveztem, hogy a vasárnap hazatérő család elvigye magával az autómat (hogy ne legyen visszaút) és átnyergeltem az időközben ideszállított biciklimre. Azóta azzal járok (no nem dolgozni, mert ugye, szinte itt lakom a kórházban), minden nap másfél-két óra tekerés van előirányozva. Első nap azt hittem, belehalok. Később már szerettem is volna... Eddig fel sem tűnt, mennyire dimbes-dombos város ez a Pirmasens, és hogy én éppen egy gödör legfenekén lakom. De azt fejtse meg valaki, hogy is van az, hogy odafelé és visszafelé is (!) felfelé kell tekerni! Ja, és mindig szembeszélben.
De az alakom szerencsére már formálódik, és hamarosan adoniszi izmokról tehetek jelentést ezen a helyen. Egyelőre azonban csak a helyüket érzem, izzó szálcsák formájában, melyek minden mozdulatnál emlékeztetnek az elmúlt napok aktivitására. Lehet, hogy hamarosan élsportolókra jellemző ruganyos járásom lesz, de a jelenlegi mozgásom alapján minden percben várható, hogy a kórházi folyosón szembebotorkáló kilencven éves nénikék valamelyike felajánlja a járókeretét.
Annyiból mégsem az, hogy a megnyilvánulások ritkulása akár a fokozatos beilleszkedés jele is lehet. No meg annak, hogy szaporodnak a teendőim: gyakorta osztják rám az ügyeletes orvos mérsékelten népszerű feladatát, esténként az egyik kollégám jár hozzám gitározni (erre rögtön kitérek), ezen kívül túlestünk egy húsvéton és egy családi invázión. Sűrű időszak volt, nagyon élveztem. No, de haladjunk sorjában.
Van egy fiatal kollégám, aki aznap kezdett, mint én: neki ez élete első munkahelye. Mi sem mutatja jobban a gyermekgyógyász szakma elnőiesedését, mint az, hogy az elmúlt évben belépő öt ifjú és egy élemedett (ez lennék én) kolléga közül csak mi ketten vagyunk férfiak. Csoda, ha összetartunk? Egyszer ebéd közben szóba került, hogy van egy zenekarunk Magyarországon, és hogy én gitáron játszom. Felcsillant a szeme, és közölte: ő is gitáros, és szívesen játszana velem együtt valamelyik este. És lőn. Azóta hozzám jár hetente legalább egyszer és gitározunk. Az első forduló előtt ugyan közölte, hogy nincs ritmusérzéke, ám később kiderült, hogy hallása sincs. Ja, és nem tud gitározni. Viszont lelkes, végtelenül ambíciózus, és ragyogó szemmel kántálja valami földindulásszerű morajlás kíséretében, hogy „... knock-knock-knocking on heaven’s door”. Az akkordok csak futó viszonyban állnak a dallammal (?), az meg a szöveggel. Legmegrázóbb az a rész, amely Dylan bácsi szájából úgy hangzik, hogy „ay, ay, ay...”, barátom viszont egy élettől búcsúzó japán szamuráj halálkiáltásává alakítja egy szűnni nem akaró a-moll akkord kíséretében. És dübörög a jobb kéz, állhatatosan püföli a tá-ti-tá-ti-titit, az egyetlen ritmusképletet, melyet az én szerda esténkénti Orfeuszom játszani tud.
Legénylakásom falai papírvékonyak, ennélfogva több pontot zuhant a népszerűségem a szomszédok körében, mióta kedves kollégám ide jár tudatmódosulni. A mélypontot valószínűleg akkor értem el, mikor nemrég este nyolc óra körül a kapuban találkoztam az egyik legkritikusabb műélvezővel. A kezemben egy tubát tartottam. Igen, egy tubát, mély hangrendű rézfúvós eszközt, amelyet öcsém megbízásából frissen vásároltam egy közeli hangszerboltban. Az illető szomszéd néma elképedéssel meredt a műszerre, hang nem hagyta el ajkát, szemében azonban rettegés sejlett fel. Reszkető térdekkel haladt el mellettem és nekiment a kapu melletti szemeteskukának. Én meg, ahogy felértem lakosztályomba, juszt is kipróbáltam a tubát. Olyan volt, mintha egy szerelemre éhes elefántbika hívta volna pásztorórára szíve hölgyét.
Gitáros kollégámmal van egy kis könyvecskénk, benne az elmúlt negyven-ötven év kultikus pop-rock dalaival. Das Ding. Ezt lapozgatjuk, míg barátom nem talál valami szívének kedveset, és „Ezt ismered?!” – kiáltással elő nem vezeti. Na most, ha a szövegről nem ismerem fel, elvesztem, mert a dallammal az ő előadásában esélyem sincs.
De jókat beszélgetünk, sörözgetünk, megváltjuk a világot. És nagyon kedves ember. Végtelenül nyitott, segítőkész, medikus korában járt Guatemalában (Orvosok határok nélkül), Romániában (utcagyerekeket gyógyított Bukarestben), Izraelben (fél évig élt egy kibucban, hogy megtudja, milyen). Bámulom és sokat tanulok tőle. Örülök, hogy ragaszkodik hozzám.
A húsvét vasárnapot ügyelettel ünnepeltem, rá egy hétre pedig hazautaztam választani. Elhatároztuk, hogy a gyerekeket egy hétre ellopjuk az iskolából és kicsempésszük őket ide, hogy lássák, hol is él apa. Szerdán reggel indultunk, megszálltunk a Bodeni-tónál, másnap érkeztünk Pirmasensbe. Tavasz van és Németország gyönyörű. A szombatot egész napos kirándulással töltöttük, olyan tájakon jártunk, hogy a lélegzetünk is elakadt. Igaz, hogy elakadt az amúgy is, mert „nem szokta a cigány a szántást”, ahogy mifelénk mondják és a húsz kilométeres gyalogtúra kissé megviselte a téli punnyadás után lábadozó szervezetünket.
De ha már a tunyaságról van szó, meg kell említenem, hogy életmódomban gyökeres változások köszöntöttek be a tavasszal egyidőben. Mivel megütöttem a métermázsát (feleségem szerint vágásérett vagyok...), úgy szerveztem, hogy a vasárnap hazatérő család elvigye magával az autómat (hogy ne legyen visszaút) és átnyergeltem az időközben ideszállított biciklimre. Azóta azzal járok (no nem dolgozni, mert ugye, szinte itt lakom a kórházban), minden nap másfél-két óra tekerés van előirányozva. Első nap azt hittem, belehalok. Később már szerettem is volna... Eddig fel sem tűnt, mennyire dimbes-dombos város ez a Pirmasens, és hogy én éppen egy gödör legfenekén lakom. De azt fejtse meg valaki, hogy is van az, hogy odafelé és visszafelé is (!) felfelé kell tekerni! Ja, és mindig szembeszélben.
De az alakom szerencsére már formálódik, és hamarosan adoniszi izmokról tehetek jelentést ezen a helyen. Egyelőre azonban csak a helyüket érzem, izzó szálcsák formájában, melyek minden mozdulatnál emlékeztetnek az elmúlt napok aktivitására. Lehet, hogy hamarosan élsportolókra jellemző ruganyos járásom lesz, de a jelenlegi mozgásom alapján minden percben várható, hogy a kórházi folyosón szembebotorkáló kilencven éves nénikék valamelyike felajánlja a járókeretét.
Hozzászólások
poe 2010-04-19
22:47
Na végre, már attól féltem, elvesztél!
jukap
2010-04-20 22:42
Köszi a folytatást, izgalommal várom mindig. A humorújság sem tud jobb
kedvre deríteni, mint a naplód. Mindent bele!
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése