2010. május 6., csütörtök

Attendance: Pfalzi köznapló 29

2010-05-06 00:16  
Reggelente, ha kinézek a cellám ablakán, már nem kopár fákat látok: minden kizöldült, minden él. Éjszaka már nem csukom be az ablakot, élvezem, ahogy lehűl a levegő. Hajnalban, ahogy a derengésben jólesően a másik oldalamra fordulok, megüti fülem a sokdecibeles madárfeleselés. Éjjel, a vaksötétben nem egyszer ébredtem már rikoltozó baglyok lármájára, és többször húztam a fülemre a kispárnát a macskák miatt, akik épp mostanában estek szerelembe, s hol másutt kiáltanák meg a világnak epedő érzelmeiket csecsemősírásszerű, panaszos hangjukon, mint éppen az ablakom alatt?
Május van, minden csupa illat és élet, még ez a szegény, koszos kis város is mintha megszépült volna egy kicsit.

Eljött a kitárulkozás pillanata, el kell áruljam, mitől félek a világon a legjobban. A lepkéktől. Nem a kígyóktól, nem is a pókoktól vagy vérengző fenevadaktól, hanem a pillangóktól, pilléktől, szenderektől, mindentől, aminek nagy, zizegős szárnya van. Gyerekkorom óta. Hogy, hogyan sem, de nyáron nem tudok a pánik veszélye nélkül átgázolni egy virágos réten, ahol embermagas a fű, mert az ilyen helyen csapatostul rebbennek fel ízeltlábú kis ellenségeim. A gyerekeim számára mindez kiapadhatatlan derű forrása. Ha azt akarják, hogy apa mély torokhangokat kiadva dupla Rittbergert ugorjon hátrafelé (két és fél fordulattal), nem kell mást tenniük, mint egy ilyen kis pikkelyes szárnyút a tenyerükbe rejteni és a szemem láttára, jó közel az arcomhoz, elengedni.

Elhatároztam, hogy kinevelem magamból a dolgot, mert mégis hogy néz az ki, hogy az embert a gyerekei halálra szekírozhatják egy nappali pávaszemmel. De nem megy. Én már így maradtam. Ahogy mifelénk mondják: szar ügy.

De hogy is jön ez ide? Annak idején, mikor Hollandiában egyedül laktam, bejött egy éjjeli lepke a hálószobámba. Két napig a nappaliban aludtam, várva, hogy csak kimúlik magától, de szívósnak bizonyult. Iszonyú önuralommal és egy Asterixes képregénnyel végül is leküzdöttem, de utána úgy éreztem magamat, mint az átlagpolgár, aki élete első boncolásán vett részt.

Éppen ezért most nem akartam hibázni. Vettem néhány doboz öntapadó szúnyoghálót és felszereltem az ablakaimra. Nem állítom, hogy elsőre sikerült, de végül, a negyedik emelet magasságában végzett néhány nyaktörő mutatvány árán helyére került a cucc. Azóta idilli, mondhatni paradicsomi nyugalommal égetem a lámpát nyitott ablak mellett is, és mély elégtétellel figyelem, hogy tapadnak a szúnyoghálóra – kívülről! - az apró éjjeli lepkék. Igaz, egyik éjjel azt álmodtam, hogy egy hatalmas példány a csápjával (?) felfeszíti a háló szélét és bebújik alatta. Vaksötét éjszaka volt, de felébredtem, és nem voltam rest lámpát gyújtani és ellenőrizni, tart-e még a holmi. Bevallom, kissé óvakodva oldalaztam az ablak felé...

Most, hogy belevágtam a kitárulkozásba, már nem is tudom abbahagyni. Azt is elmesélem, hogyan lettem ma közszereplő egy szupermarketben.
A dolog ott kezdődik, hogy elhatároztam: kiruházkodom. Hiába, felvet az euró, na. Az is igaz, hogy nem mondjuk Giorgio Armani bemutatótermét választottam úticélomul, hanem a divatkörökben majdnem olyan jól csengő nevű C&A-t, ahol, mivel akciós volt, rögtön vettem is két nadrágot. Itthon lelkiismeretesen megtisztítottam a gatyákat a rájuk aggatott cédulatömegtől (én nem tudom, miért kell elöl, hátul, oldalt, kívül és belül egyaránt feltüntetni a cuccon a márkanevet, méretet, anyagot, árat és azt, hogy nem szabad vasalni), azóta hordom őket. A tranzakció után két nappal a vasárnapi misén ülve vettem észre, hogy a jobb nadrágszáram hátsó felszínén még ott a ráragasztott hosszú csík, amin kb. tizenhétszer ismétlődik a 48-a szám. Két napig így jártam, és nem szólt senki. Így bízzon az ember a kollégáiban.
Persze azoknak sem árt néha derülni egy kicsit. Emlékszem, hogy ősz főorvosom annak idején még Magyarországon leáztatta a korabeli (Robébi B) tápszer címkéjét és suttyomban felragasztotta egy másik ősz, korpulens doktor bácsi köpenyére hátul. A tápszer címkéjén egy duzzadt fejű csecsemő szivattyúzta cumisüvegből a vegyszert, alatta a felirat valami „jól szopó babáról” beszélt. Az élemedett korú kolléga így járta végig a teljes nagyvizitet, és senki nem szólt neki, még az osztályvezető sem. Csak pukkadtak a visszafojtott röhögéstől.

De a nadrág jó, kényelmes, azóta is használom. Ma este azonban a boltban kétes értékű celebbé váltam miatta.

Megszólalt a pénztárnál a lopásgátló kapu vészvillogója. Elpirultam, pedig becsszó nem loptam semmit. Nem természetem. A pénztárosnő mosolya kedvesnek tűnt a felületes szemlélő számára, de én jól láttam, amint a pillantása megkeményedik. Aha, gondolta, és mindez kiült az arcára is, még jó, hogy résen vagyok! Gyanús alak!

Mögöttem kígyózott a sor.

A hölgy megkért, hogy lépjek vissza és haladjak át ismét a kiskapun. Megtettem. A vijjogó újra megszólalt. Ennek a dögvésznek a hangereje egyébként a légoltalmi szirénákét idézi, szerintem azokat hasznosították újra ilyen formában a takarékos németek.

A boltban minden szem most már rám szegeződött. Egyesek suttogni kezdtek.

Kívánságra harmadszor is megismételtem az áthaladós-szirénázós műsorszámot, mikor észrevettem, hogy az emelet felől sietve érkezik három-négy biztonsági ember. Nem futottak, csak határozottan, gyors léptekkel közeledtek, arcukon azzal a zord kifejezéssel, melyet a szakmában eltöltött hosszú évek, a kétes egyedekkel való mindennapi kemény tusák véstek oda. Vezetőjük, hogy a hatást növelje, fekete napszemüveget is hordott, pedig a boltban, este fél kilenckor nem is sütött annyira a nap. Kimérten elém állt, két hüvelykujját a nadrágszíjába akasztva, előírásos kis terpeszben, és megkérdezte: „Minden, amit vásárolni szándékozik, a kosarában található?” Köszöntem neki, amitől még amatőrebb elbírálás alá estem a szemében, és igennel válaszoltam. ”Nincs a zsebében semmilyen itt vásárolt áru?” – folytatta a Szekuritty. Kezdtem felforrni, de még mindig elfogadhatóan kulturált nemmel válaszoltam.

A bolt vásárlóközönsége egy emberként fülelt. A távolabb állók a nyakukat nyújtogatták és lökdösték a közelebb állókat.

„Nem visel nemrég vásárolt ruhát?” – így a vizsgálóbíró. Még most sem esett le a tantusz. „Nem” – feleltem. „ Valamit, amit a C&A-ban vett?” Balsejtelem kezdett eltölteni. Csak nem lesz testüregi motozás? „De”, mondom, „a nadrágot, ami rajtam van, ott vettem, de már vagy két hete, nem hiszem, hogy...” A szavamba vágott, látszólag nyugodt, de drámaian feszült hangon, Tudtam, hogy most jön a végkifejlet, az ő nagy pillanata.

A boltban a légy zümmögését is meg lehetett hallani.

„Akkor legyen szíves a jobb nadrágzseb felső kis rekeszébe nyúlni és elővenni onnan egy cédulát, melyre nagy arab 1-es van írva!” – vitte be a kegyelemdöfést a biztonsági ember. Belenyúltam a zsebembe, megkerestem a kis rekeszt, és éreztem, hogy zizeg benne valami. Előhúztam és szétnyitottam. Egy cédula volt, rajta nagy arab 1-essel...

Úgy mutattam fel, immár nemcsak a biztonságiak, de egész odaadó közönségem felé, mint ahogy lottóhúzáskor a nyerőszámot szokás. A közönségen elismerő moraj futott végig, néhányan tapsoltak. Én szerényen meghajoltam, de az igazi sztár, a Nagy Fekete Varázsló csak állt zordul, a szája sarka megrezzent, mint aki mosolyogni készül. Megkért, hogy még egyszer keljek át a kapun, aztán, mivel most már valóban nem bődült el a sziréna, jó éjszakát kívánt és kimért Szekuriti-léptekkel eldübörgött.

Csomagolni kezdtem a vásárolt holmit és szerettem volna, ha mielőbb eltűnhetek az éjszakában. A pénztáros kisasszony olvadozott. „Ugye”, kérdezte, „milyen jól értik a dolgukat ezek a mi fiaink?”

De én levontam az eset tanulságát. Hazaérkezve átvizsgáltam a másik gatyát is. A jobb zsebében, egy külön rekeszben kis cédula lapult, rajta nagy arab 1-es...

Eltávolítottam.


&&&

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése