2010-05-02 20:03
Május lett hirtelen. Ha jól számolom,
elkezdődött az ötödik hónapom is Pirmasensben. Összességében nem megy itt
rosszul a sorom. Hála a segítőkész ismerősöknek, a papírjaim is rendben vannak,
megjöttek a szakorvosi, honosított bizonyítványaim, augusztus elsejétől
kineveztek főorvosnak, van kosztom, kvártélyom, mi kell még?
A család. Itteni kis magyar kolóniánk fiatalabb tagjainak fogalma sem lehet arról, milyen egy családos, három gyermekes apukának ötödik hónapja elszakítva lenni a szeretteitől. De már nem tart soká. Így vagy úgy (vagy amúgy), de meg fog oldódni ez az áldatlan helyzet. Sok-sok tervem van, majd elmesélem, mire jutottam velük.
Addig beszámolok a bicikli-ügy fordulatairól. Visszavittem. A múltkori szerelőembernek a szeme sem rebbent, közölte, hogy várható volt, úgy elkopott a menet a tengelyen, meg a hajtókar is lötyögött. Ahogy így végigtekintek a magyar szavakon, és meggondolom, hogy mindezt németül beszéltem meg a szakival, virtuálisan vállon veregetem magamat. Most már tényleg jól megy a nyelv. Egyfolytában hollandnak néznek, az igaz, dehát nem szégyen az, szép ország.
A bicajt bentfogták a klinikán. Egy hét múlva mehettem érte, de most úgy repül, mint a fecske. Nem kértem, nem is számoltak fel érte külön díjat, de megtisztították a láncot, beállították a fékeket, meghúzták a csavarokat. Németek, nagy szabadversenyes tradícióval. Ha nem vagyok elégedett, elmegyek egy másik műhelybe, és az nekik rossz. Magyar kollégáik nagy része csak a vállát vonná meg, ha megtudná, elpártolt tőle egy-egy kuncsaft. Nagyvonalú nép a magyar.
Újragépesített voltom lehetővé tette, hogy eleget tegyek egy régi meghívásnak. Húsvét előtt, nagycsütörtökön részt vettem egy templomi virrasztáson, ahol a helybeli kántor felfigyelt a mezőnyből kiemelkedő énekhangomra (persze a mezőny nem volt túl erős...), és meghívott a kórusukba énekelni. A templom a város másik végén, kb. 6 km-re található, mintegy négyszáz méteres szintkülönbséget kell csupán legyőzni. Így minden kóruspróba, amelyre biciklivel megyek, felér egy csúcstámadással, oxigénpalack nélkül! De legközelebb azt is viszek.
Most, a héten voltam először. Meglepetéssel tapasztaltam a németek kényszeres rendmániájának újabb bizonyítékát. A helybeli kántor (most, hogy másodszorra írom le ezt az állandó jelzős szókapcsolatot, eszembe jut, honnan olyan ismerős: Petőfi A helység kalapácsa c. époszában fordul elő a „helybeli lágyszívü kántor”... Bocs, nem csapongok tovább, mert még hosszú lesz a körmondat...), tehát a kórusvezető baráti kézszorítással, kimérten üdvözölt, majd megkért, hogy a basszus szólam 3. helyét szíveskedjek elfoglalni. Az említett széken odakészítve találtam egy mappát, rajta a nevemmel, benne a szükséges kottalapok. A helybeli lágyszívű kántor orrom alá tolt egy elismervényt, hogy írjam alá, miszerint a mappát hiánytalanul megkaptam. Ezzel a dolog adminisztratív része lényegében el is rendeződött, már csak a jelenléti ívet kellett szignóznom, valamint egy nyilatkozatot, hogy tudomásul veszem a kórus tagságába történt felvételemet, és kötelezem magam stb. stb. A barna szósz teszi-e vagy a vereskáposzta, én nem tudom, de új honfitársaim semmilyen ügyüket sem adják alább vagy három kiló dokumentumnál.
A másik meglepetés a kiválasztott művek színvonala miatt ért. Igényes, komoly művek ezek, van egy Mendelssohntól, kettő Bachtól (no persze...) és egy Buxtehudétól. Utóbbi fazont nem ismerem, de barokk zeneszerző lehetett a szentem, aki ezt a művét ráadásul egy zötyögő postakocsiban, a térdére fektetett papiroson írhatta. Egy szótagra 10-12 tizenhatodos hangjegy esik, már ahogy abban a korban ez dukált. Nehéz művek, na.
A tagság ezzel szemben meglehetősen amatőr. Mindenki lelkes, van egy-egy jó hangú kolléga is, de akad pl. egy bácsi kétoldali hallókészülékkel, aki nemhogy a hangot, de néha a művet sem találja. Volt, hogy harsányan zengte a kottában egy oldallal arrébb következő Schubert-darabot, míg mi a jó Mendelssohn tolmácsolásába mélyedtünk (volna).
De a hangulat kitűnő, és – csodák csodája! – a művek is elég jól megszólalnak. Kodály tanár úr nemhiába találta ki a kórusmozgalmat: felismerte, hogy a reszelős-fisztulázós-hamiskás-csúszkálós hangok együtt valahogy elsimítják egymás hibáit és a végeredmény egész tűrhető. Hallókészülékes bácsistól.
A kóruspróba ötven perc (szigorúan!), aztán előkerül a Bier, a moseli meg a pogácsa – ez a rész a voluminózusabb. A helybeli lágyszívű kántor (nagy kegy!) haza engedte hoznom a kottákat, hogy itthon is gyakorolhassak. Nagy hangon próbálkozom (egyes kívülről megtanult részekkel újabban a zuhany alatt is), és nagyon várom a szerdai próbát. Jó kis csapat. És a szomjazónak mindegy, hogy kóla vagy traubi. Esetleg langyos víz...
A család. Itteni kis magyar kolóniánk fiatalabb tagjainak fogalma sem lehet arról, milyen egy családos, három gyermekes apukának ötödik hónapja elszakítva lenni a szeretteitől. De már nem tart soká. Így vagy úgy (vagy amúgy), de meg fog oldódni ez az áldatlan helyzet. Sok-sok tervem van, majd elmesélem, mire jutottam velük.
Addig beszámolok a bicikli-ügy fordulatairól. Visszavittem. A múltkori szerelőembernek a szeme sem rebbent, közölte, hogy várható volt, úgy elkopott a menet a tengelyen, meg a hajtókar is lötyögött. Ahogy így végigtekintek a magyar szavakon, és meggondolom, hogy mindezt németül beszéltem meg a szakival, virtuálisan vállon veregetem magamat. Most már tényleg jól megy a nyelv. Egyfolytában hollandnak néznek, az igaz, dehát nem szégyen az, szép ország.
A bicajt bentfogták a klinikán. Egy hét múlva mehettem érte, de most úgy repül, mint a fecske. Nem kértem, nem is számoltak fel érte külön díjat, de megtisztították a láncot, beállították a fékeket, meghúzták a csavarokat. Németek, nagy szabadversenyes tradícióval. Ha nem vagyok elégedett, elmegyek egy másik műhelybe, és az nekik rossz. Magyar kollégáik nagy része csak a vállát vonná meg, ha megtudná, elpártolt tőle egy-egy kuncsaft. Nagyvonalú nép a magyar.
Újragépesített voltom lehetővé tette, hogy eleget tegyek egy régi meghívásnak. Húsvét előtt, nagycsütörtökön részt vettem egy templomi virrasztáson, ahol a helybeli kántor felfigyelt a mezőnyből kiemelkedő énekhangomra (persze a mezőny nem volt túl erős...), és meghívott a kórusukba énekelni. A templom a város másik végén, kb. 6 km-re található, mintegy négyszáz méteres szintkülönbséget kell csupán legyőzni. Így minden kóruspróba, amelyre biciklivel megyek, felér egy csúcstámadással, oxigénpalack nélkül! De legközelebb azt is viszek.
Most, a héten voltam először. Meglepetéssel tapasztaltam a németek kényszeres rendmániájának újabb bizonyítékát. A helybeli kántor (most, hogy másodszorra írom le ezt az állandó jelzős szókapcsolatot, eszembe jut, honnan olyan ismerős: Petőfi A helység kalapácsa c. époszában fordul elő a „helybeli lágyszívü kántor”... Bocs, nem csapongok tovább, mert még hosszú lesz a körmondat...), tehát a kórusvezető baráti kézszorítással, kimérten üdvözölt, majd megkért, hogy a basszus szólam 3. helyét szíveskedjek elfoglalni. Az említett széken odakészítve találtam egy mappát, rajta a nevemmel, benne a szükséges kottalapok. A helybeli lágyszívű kántor orrom alá tolt egy elismervényt, hogy írjam alá, miszerint a mappát hiánytalanul megkaptam. Ezzel a dolog adminisztratív része lényegében el is rendeződött, már csak a jelenléti ívet kellett szignóznom, valamint egy nyilatkozatot, hogy tudomásul veszem a kórus tagságába történt felvételemet, és kötelezem magam stb. stb. A barna szósz teszi-e vagy a vereskáposzta, én nem tudom, de új honfitársaim semmilyen ügyüket sem adják alább vagy három kiló dokumentumnál.
A másik meglepetés a kiválasztott művek színvonala miatt ért. Igényes, komoly művek ezek, van egy Mendelssohntól, kettő Bachtól (no persze...) és egy Buxtehudétól. Utóbbi fazont nem ismerem, de barokk zeneszerző lehetett a szentem, aki ezt a művét ráadásul egy zötyögő postakocsiban, a térdére fektetett papiroson írhatta. Egy szótagra 10-12 tizenhatodos hangjegy esik, már ahogy abban a korban ez dukált. Nehéz művek, na.
A tagság ezzel szemben meglehetősen amatőr. Mindenki lelkes, van egy-egy jó hangú kolléga is, de akad pl. egy bácsi kétoldali hallókészülékkel, aki nemhogy a hangot, de néha a művet sem találja. Volt, hogy harsányan zengte a kottában egy oldallal arrébb következő Schubert-darabot, míg mi a jó Mendelssohn tolmácsolásába mélyedtünk (volna).
De a hangulat kitűnő, és – csodák csodája! – a művek is elég jól megszólalnak. Kodály tanár úr nemhiába találta ki a kórusmozgalmat: felismerte, hogy a reszelős-fisztulázós-hamiskás-csúszkálós hangok együtt valahogy elsimítják egymás hibáit és a végeredmény egész tűrhető. Hallókészülékes bácsistól.
A kóruspróba ötven perc (szigorúan!), aztán előkerül a Bier, a moseli meg a pogácsa – ez a rész a voluminózusabb. A helybeli lágyszívű kántor (nagy kegy!) haza engedte hoznom a kottákat, hogy itthon is gyakorolhassak. Nagy hangon próbálkozom (egyes kívülről megtanult részekkel újabban a zuhany alatt is), és nagyon várom a szerdai próbát. Jó kis csapat. És a szomjazónak mindegy, hogy kóla vagy traubi. Esetleg langyos víz...
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése