A csoda maga

A kalauznőtől reggel fél nyolcra kértünk ébresztést és reggelit - igen, az is benne volt az árban! -, de a redőnyön át betűző napsugár már fél órával előtte felébresztett minket. Az ablak előtt gyönyörű napsütésben suhant a táj: pár percnyire voltunk a holland határtól. A reggeli pontosan érkezett, a péksütemény friss volt, a kávé forró (bár ízvilága a vasúton megszokott, semmilyen állásfoglalást fel nem vállaló, konfrontációmentes konformforróvízé), mely ismét a tegnap tapasztalt pezsgőzésközeli hangulatba ringatott minket.  Az ablakon beintegető táj pedig kezdett egyre hollandabb arculatot felvenni: sík vidék, nagy füves térségek, a reggeli ködben legelésző lovak, klinkertéglás házak - és mindezek felett ragyogó kék ég, a csak Hollandiában látható futurista felhőprojektekkel.

Említenem kellett volna már előbb is, hogy, mióta az ezredforduló tájékán ösztöndíjas kutatóként összességében kb. egy évet sikerült itt töltenem, Hollandia egyike lett a kedvenc országaimnak. Főként, mert nagyon kedves, kedélyes nép lakja. Az egyik legelső szó, amit hollandul meg kellett tanulnom, az az, hogy "gezellig". Ez nem azonos a magyar "kedélyes" vagy a német "gemütlich" szavakkal, bár rokon velük. A jó érzésen kívül az együttlétet, barátságot, életigenlést is kifejezi. Nekem Hollandia már örökké gezellig ország lesz, bár kissé félve gondolok arra, milyen benyomásokat szereznék, ha most, tizenöt év után újra tartósan kellene itt laknom. Nem is tudom. Panta rhei, de azért nem minden változik hátrányára. Ugye...? Egyáltalán, quo vadis, Nyugat-Európa...? De ennyit a politikáról.

Fél kilenckor léptünk ki a vonatból holland földre, azaz az Amsterdam Centraal Station betonjára, és kilenckor már Amszterdamban sétálgattunk. Szombat reggel volt, turista még alig. A főpályaudvar a város szívében épült, így pár perc gyaloglás után már a jellegzetes amszterdami csatornák partját róhattuk. Ezek az ún. grachtok pataknál alig szélesebb vízi utak, melyek koncentrikusan ölelik körül a városmagot. Partjaikat sűrűn, mintegy ötvenméterenként épült kicsi hidak kötik össze, a korlátokhoz a holland ember fő közlekedési eszköze: számtalan bicikli van odaláncolva.  Sok a fa, a házak klinkertéglái mellett a járda és sokszor az úttest is téglával van kirakva. A házak földszinti nappalijának ablaka hatalmas, és ez nem legenda: a hollandok tényleg sohasem húzzák be a nappali függönyét. Simán belátni hozzájuk, a gondosan rendben tartott, kitakarított nappali élettérbe, ahol a helybeliek mindennapjai zajlanak: esznek, isznak, tévét néznek, beszélgetnek, olvasnak - és persze néha kitekintenek az ablakon, mert azt állítják magukról: nem azért nincs függöny, hogy kintről beláthassanak a járókelők, hanem, hogy ők bentről nézhessék, mi történik odakint.

A sima vízen halk brummogással el-elhúzott egy-egy csónak, a part menti kerékpárúton csilingelve zötyögtek a drótszamarak, az autóforgalom még nem indult meg igazán. Lusta szombat délelőtt. Hanem aztán felébredtek a turistahadak. Mikor visszaértünk az állomás környékére, fél tizenegy körül, ott már sűrű tömeg hullámzott. Ezt sem bántuk igazán: egy szép nagyvárost igenis látogassák minél többen, persze szem előtt tartva az egyik kávézó portálján olvasható angol nyelvű tanácsot: "Don't be a tourist, be a traveller!" Azaz: "Ne légy turista, legyél inkább utazó!" Megfogadtuk Gabival, hogy igyekszünk ezt a szívünkön viselni.

Egy pár percenként közlekedő vonattal átruccantunk a város repülőterére, Schipholra, mert az internetes honlap szerint onnan indulnak Keukenhofba tartó buszok. Az egész út volt vagy félóra, a jegyeket az állomáson vettük, automatából. Tényleg flottul ment minden, ismét lenyűgözött minket - mint tizenöt éve is - a holland infrastruktúra fejlettsége.

Az előre kinyomtatott útmutatót követve, Schipholon a repülőtér épületének jobb sarka mögé tartottunk, keresve a buszmegállót. Eleinte fel sem tűnt,mennyi embert kell kerülgetni az előrejutáshoz - nagy volt a tömeg, de mindenütt - csak később ütött szöget a fejünkbe, milyen rendezett sorban állnak ezek a fal mentén... Aztán leesett. Az embertömeg egy hosszan kígyózó sort alkotott, mely a keukenhofi buszmegállónál kezdődött és vagy másfél kilométerrel arrébb, a repülőtér épületének másik oldalán végződött. Bizony, ők voltak a mi aznapi útitársaink.

Még akkor is vigasztaltuk magunkat, hogy hiszen nekünk már kezünkben a jegy, az interneten rendeltük - de ez a reményünk is gyorsan szertefoszlott. Nagy nehezen eljutva a megállóig, egy sárga egyenruhás, bajszos hollandus orra alá toltam a kinyomtatott e-jegyet, megkérdezve, hogy akkor ezzel mi hová álljunk. A security man láthatólag élvezte a helyzetet - meg különben is holland volt, tehát a morajló tömegben is gezellig -, és vigyorogva mutatott a sor ködbe vesző másik végére: "Hát oda, természetesen!" De valahogy nem rajtam nevetett, hanem mintegy meghívott, hogy röhögjünk vele együtt, ha másért nem, kínunkban. Így tettünk és elkirándultunk a sor végére.

Ez volt az egyetlen pont az egész hétvégén, amikor úgy éreztem, hogy kisiklanak a dolgok az irányításunk alól. Becslésem szerint ennek a sornak a vége - s vele mi is - úgy mindenszentek táján juthatott csak el a buszmegállóig,  ám a tulipán, mint köztudott, tavaszi virág. Mégis - mit volt mit tenni - beálltunk a várakozók közé, akik egyébként a világ minden tájáról érkeztek, minden bőrszín, rassz és vagy harmincféle nyelv képviseltette magát. A repülőtéri nagy óra háromnegyed tizenkettőt mutatott.

A hangulat nem volt komor, sőt! Az emberek beszélgettek, nevetgéltek, ki így, ki úgy ütötte agyon az időt. Egy csokiszínű kisfiú kisautókkal játszott a betonon, egy nagyhajú raszta hunyt szemmel ingatta magát a fülhallgatójából áradó ritmusra, egy család étkezett, egy másik a legifjabb sarjat - egy kétéves kislányt - kereste a tömegben: szóval elvoltunk. Elhatároztuk, két travelveterán, hogy bevetjük az ősszel a Vatikáni Múzeum előtt várakozva tökéletesített módszerünket: az úgynevezett tandemebédelést. Ennek értelmében egyikünk (ő) a sorban marad a hátizsákokkal együtt, másikunk (én) elindul kajavadászatra. Ezúttal nem kellett sokáig keresgélnem: a repülőtér épületében egymást érték a shopok. Feltankoltam egy kis hideg löncsöt és két butéliányi innivalót, és visszatértem a sorba. Kellemesen meglepődtem: kiderült, hogy távollétem mintegy títz perce alatt Gabi jó sokat haladt a sorban. Felcsillant a remény, hogy akár Nagyboldogasszonyra eljuthatunk a buszig.

A tandemebéd forgatókönyve szerint most egyikünk (ő) kiállt a sorból, keresett egy kellemes padot és elfogyasztotta a hadtáp felét. Addig a másikunk (én) tartotta a helyet a sorban. Majd csere, s én mehettem ebédelni, míg ő strázsált.  A sor meglepően gyorsan haladt: felébredt a remény, hogy legkésőbb aratásra Kekukenhofban leszünk, sőt utóbb merészen hinni kezdtük, hogy tán még pünkösdi rózsát is láthatunk.

Mi volt ez nekünk, akik a Vatikáni Múzeum három és félórás maratoniján edződtünk a tűző napon! Alig másfél óra amatőr sorbanállás - vagyis inkább sorbanevés - után feltűnt a célegyenes: a buszmegálló! Innen sima ügy volt, vagy ahogy a fiaink mondják: sima liba. Hamarosan egy buszban száguldottunk a várva várt úticél: Keukenhof felé. Alig volt háromnegyed kettő.

Le a kalappal a holland személyzet előtt! Ezt a rengeteg embert hihetetlen gyorsan, flottul, percenként érkező buszokkal, a várakozási időt a lehetséges minimumra szorítva továbbították, és még egy-egy kedves mosolyra, összekacsintásra, tréfára is volt erejük, holott ők nem másfél órája álltak ott, hanem reggeltől estig. Ki tudja, hányadik napja.

És minden tiszteletem a várakozóké, akik - a mindig és mindenütt jelen lévő türelmetlenektől eltekintve - meg tudták őrizni a derűt, amely méltó egy ilyen kiránduláshoz. Mi úgy gondoltuk - és a jelek szerint a legtöbben velünk - , hogy magunkkal tolunk ki, ha szépre éhes, nyitott lélek helyett háborgó szűvel érkezünk meg álmaink úticéljához, szidva mindent és mindenkit, aki szembejön, sőt még a felmenőiket is. A park alig egy hónapig van nyitva minden évben - elhull a virág, eliramlik az élet, ugye -, hát csoda, hogy ennyien kíváncsiak rá?

Fél négykor tett le minket a busz a főbejárat előtt, jócskán ráhúzva a menetrendben megadott időre - dehát dugó volt az autópályán. Kocsival is sokan el akartak jutni Keukenhofba aznap.  És kezdetét vette a varázslat.

Meg sem kísérlem leírni azt a délutánt. A íráskészségem egyszerűen nem alkalmas rá, de Nobel-díjas szépész legyen a talpán, akinek nem kell felgyűrnie az ingujját, ha le akarja festeni, milyen sétálni pár órát Keukenhofban, mikor az virágba borul. Szín-, forma és illatkavalkád. Életem legszebb élményeihez sorolom. Csak róttuk az ösvényeket, egyiket a másik után, és minden kanyarban más csoda tűnt fel. Virágfolyam. Nincs hozzá fogható látvány. Csak bámultunk és fotóztunk. Időnként, ha a kezünkbe nyomtak egy-egy fényképezőgépet, hogy foto, plíz, akkor azzal is. Na, ezt is nagyon élveztem. Korunkban olyan ritka a szemkontaktus idegenek között - itt meg sihederektől a beérkezett, korpulens urakig az összes alany boldogan karol össze barátnőjével a felvétel kedvéért, és rámmosolyog! Vagy jobban mondva a kamerába, de az már majdnem olyan.

Az idén lesz Van Gogh halálának 125. évfordulója, ennek alkalmából a keukenhofi park is alkotott intallációkat a nagy festő tiszteletére. Elkészítették például híres Önarcképének másolatát - virágokból. Egy kiállítóteremben festményeinek nagyméretű reprodukcióját vették körül virágdíszlettel, pl. a Napraforgók poszterméretű másolata köré sárga virágkavalkádot alkottak, természetesen napraforgókból. De visszaköszöntek a festményekről az ott ábrázolt használati tárgyak, bútorok, színek is, mintegy jelezve, honnan merítette témáit a piktor. Az Éjjeli kávézót sikerült tökéletesen perspektivikusan "folytatni" az előtérben egy székkel, melyre, ha valaki ráült, arányaiban is beleillett a képbe, illetve annak meghosszabításába. Itt ismét sokat fotóztunk, ki hinné.

Lejártuk a lábunkat, agyunk grafikus csipjeit jócskán teleszívtuk látvánnyal (ez az érzés létezik, mikor már fizikailag "majdnem sok" a színből és formából), és zárás előtt kevéssel kitámolyogtunk a főbejáraton a buszmegállóhoz, ahonnan Leidenbe vitt tovább az utunk. Azzal az érzéssel ültünk a járgányon, hogy ilyent még életünkben nem láttunk, és kár, hogy vége.

De a kalandoknak még korántsem volt. Leidenből vonattal mentünk tovább Rotterdamba. Ez így leírva eszeveszett és főleg komplikált cikázásnak tűnik, de nem itt Hollandiában, ahol a közlekedés hihetetlenül meg van szervezve, a vonatok tízpercenként (!) indulnak a nagyvárosok között, sűrűbben, mint máshol a busz-helyijáratok, és kicsik a távolságok.

Azért mentünk Rotterdamba, mert ott volt lekötve a szállásunk. Van, ugye, ez a couchsurfing nevű orosz rulett: regisztrálsz egy honlapon, és felajánlod lakásod egy kanapéját / ágyát / szalmazsákját, hogy ott vadidegenek meghúzhassák magukat egy-két éjszakára. Cserébe te is hasonlóra számíthatsz más vadigenektől. Mi is fogadtunk már sokféle szerzetet világjáró stoppos ausztrál fiatalembertől öreg német hobóig, és most elhatároztuk, hogy megvizsgáljuk a dolgot a másik oldaláról is. Rotterdamban egy John nevű fiatalember (teljes nevét fedje jótékony homály) jelentkezett megkeresésünkre, hogy hajlandó lenne szállást adni erre az egy éjre.  Minden potenciális, regisztrált házigazdának van egy adatlapja a neten, Johnról senki sem írt semmi extrémet, inkább pozitív visszajelzéseket kapott, így nem is tartottunk nagyon első couchsurfinges kalandunktól.