Bécsi helyzetkép

Május 28. 

Bécs szép város. Különösen most, tavaszutón. Már minden zöld, a levegő kellemesen meleg, de még nincs kánikula. És az is jó itt, hogy sok a park, a gyepfelület, ahol egyetemistáktól a szerelmespárokon át a meglettebb korúakig mindenféle polgár képviselteti magát, pokrócán ejtőzködve, sörözve, tankönyvet bújva. Mi régebben frizbizni jártunk a közeli Türkenschanz-parkba, de múlnak az évek, és bár rajtam nem hagy nyomot az idő (ugye?), azért a gyerekek csak-csak felnőnek lassan. Egyre kevesebb a frizbizés velem, és egyre több a lógás a haverokkal. 

Szóval blikkfangos város Bécs, és hozzá multikulti. A szó jó és rossz értelmében is. Egy 2012-es statisztika szerint a város lakosságának kb. 40%-a nem osztrák állampolgár. Csak fel kell szállni a metróra, hogy érezzük: az adat nem túlzás. A sokszínűség hatását a kórházban is érzékeljük. Alapítottunk pár éve egy ambulanciát, ahol a műtétre váró gyerekeket vizsgáljuk meg és készítjük elő az altatásra. Persze a szüleikkel érkeznek, mindenféle színben és nyelvvel. Sokszor kell lassítani a német magyarázaton, mert látszik: nem értik (csak remélni tudom, hogy nem azért, mert az én németségem olyan kutyaütő...). És sokszor előfordul az is, hogy megkérnek: lehetne angolul vagy akár franciául...? Szóval multikulti. 

Jól megférünk, sőt elárulok egy titkot: sokszor szimpatikusabb a tört németséggel beszélő török segédmunkás apuka, mint a nagyképű, ki-ha-én-nem Sonderklasse-mama... Előbbi őszinte hálával köszöni meg a vizsgálatot, a rájuk szánt időt; utóbbi tekintete és beszédmodora elárulja, hogy nem egészen engem szeretett volna kapni a pénzéért, de ha már nincs jobb, beéri a silánnyal is, csak aztán semmi gikszer! - majd jól résen lesz. 

Ezek az élmények érlelték meg elhatározásomat, hogy beiratkozom egy orosz tanfolyamra. Nem, nem elírás. Annak idején általános és középiskolában összesen nyolc évig gyúrtuk az idiómát, ám mára nem sokkal több maradt, mint hogy jelenteni tudom a tanárnőnek (taváris ucsítyelnyica), hogy az osztály létszáma tizenkilenc (gyevitynátszáty), és nem hiányzik senki (nyikto nye atszúvsztvujet). Ja és dásztáprimecsáternosztyi Budapesta (azaz Budapest nevezetességei). 

Mindez azonban édeskevés, mikor altatás előtt belenézek a hatéves kisfiú szemébe, akit valamilyen alapítvány juttatott el hozzánk Csecsenföldről, hogy gyógyítsuk meg a leukémiáját, és aki egy árva kukkot sem tud semmilyen más nyelven, csak oroszul. Anyukája, aki mellette aggódik, szintén teljesen elszigetelt nyelvileg, ha nincs a közelben tolmács: márpedig az csak előzetes egyeztetést követően jön. És bár az orosz szókincsem több, mint korlátozott (lásd fentebb), annak a pár szónak a hatását látni kellene... Ahogy tágra nyílik a szemük, megenyhül a feszültség az arcukon, és nemegyszer csillapíthatatlan szóáradatban törnek ki, amelyből persze egy szót sem értek. Elég sok orosz vagy ukrán betegünk van, a fent leírtak szinte mindennapos élményeim. 

Egyszer, nem is olyan régen, mikor a szavak már cserben hagytak, dalra fakadtam egy kislány kedvéért. Valahonnan, agyam alluviális üledékéből a felszínre hoztam az "At ulibki hmurij gyeny szvetléj" kezdetű gyerekdalt, amelyet anno még vörösnyakkendőként tanultunk egy régvolt oroszórán. Arról szól körülbelül, hogy ahogy a folyó kis kék patakocskával, úgy a barátság is egy kicsi mosollyal kezdődik. És elkezdtem elővezetni. 

Leírhatatlan volt. A körben állók, a vasfüggöny túlsó oldalán szocializálódott osztrák nővérek ámulva nézték, ahogy a kislány - és az anyukája is! - dalra fakad velem, daganatostul, kemoterápiástul, vérző szájnyálkahártyástul... 

A Szent Annában el van terjedve, hogy Doktor Kirali tud oroszul. Én meg nem cáfolom meg őket, még csak az kéne! Inkább tényleg megtanulok egy kicsit Leninék nyelvén. 

S ha már ilyen munkahelyi bejegyzés sikeredett a maiból, még egy kórházas sztori. Benne leszek a tévében! Az osztrák ATV készít egy egész estés dokumentumfilmet a Szent Annáról, és abban fogok feltűnni. Feltéve, ha nem vágnak ki, amire azért van esély. 

Egy különösen pörgős nap kellős közepén bezuhanok a 2B nevű onkológiai osztályra, kicsit gyorsabban és zaklatottan, mint a novemberi északi szél. Benyitok a kezelőbe, hogy az ütemterv szerint sorra kerülő nyolc éves kislányt elaltassam az esedékes gerinc-csapoláshoz: hát alig lehet bemenni, mindenütt kamerák, lámpák és tévések. A kislány a kezelőasztalon szinte eltűnt közöttük. Csinos, sőt afféle tipikusan "túlcsinos" riporternő penderül elém, kezet nyújt és elhadarja, hogy ugye nem bánom, de a készülő ilyen és ilyen műsorhoz forgatnának, és kéri a közreműködésemet meg izé. 

Köpni-nyelni nem tudtam - nem nagyon csípem, ha kamerát irányítanak rám, mert feszélyez - de nemet mondani persze nem lehetett. Ráadásul egy ilyen napon! Az egész procedúrára volt vagy öt percem. Elég mogorván átfurakodtam a technikusok között, akik mellesleg elég hülyén festettek a szokásos szakadt farmer meg rendezetlen frizura mellé rájuk biggyesztett szájmaszkban és zöld köpenyben, és lekuporodtam a nyolcéves alany mellé, aki anyukájával várta az altatást. 

Azt hiszem, kicsit zaklatottan nézhettem ki, mert a kislány első szavai ezek voltak, részvéttel és végtelen gyengédséggel a hangjában: "Sokat kellett ma már altatnod? Biztos nehéz napod van..." 

Ami őt illeti: leukémia, kopaszság, hátbaszúrás, altatás - és nekem van nehéz napom? Tanul ilyenkor valamit az ember, de egész életére. 

Úgy mosolyogtam a kamerába, mint a kisangyal. Lehet, hogy pont ezért vágják majd ki, hogy nem tűnik hitelesnek. Pedig az volt. Valaki odabent nagyon mosolyogni akart belőlem arra a kislányra.