2010-03-23 21:18
A Budapest-frankfurti busz láthatólag
önálló életet él. Ha úgy gondolja, előbb érkezik, ha meg úgy, akkor később
indul. Mindkettőben részünk volt, mikor – végre! – a múlt hétvégén
meglátogatott Gabi, a feleségem.
Persze kuporgatós világszemléletünk akadályozta meg, hogy repülőre üljön. Már majdnem lefoglaltam a jegyeket, mikor ő kiszúrta ezt a buszjáratot – feleannyiért. Ez győzött. A gyönyör (a járgány) este nyolckor indult útjára Győrből, és délelőtt 10:20-ra kellett (volna) beérkeznie Karlsruhéba, ahogy írták, a pályaudvar déli oldalára. Namármost, én sohasem tudtam, merre van észak (átvitt értelemben sem mindig tudom), de, gondoltam, majd körbesétálom a Bánhófot és csak megtalálom a megállót. Lett is volna rá majdnem egy órám, mert úgy fél tíz tájban húztam be a kéziféket a pályaudvar – mint kiderült – északi oldalán. A körbejárással csak az volt a hiba, hogy az objektum elég nagy és a közlekedés is elég bonyolult körülötte. 9:50-kor feladtam. 9:51-kor újra a kocsiban ültem, hogy majd azzal gyorsabban megjárom. Hát meg is jártam. Ennyi közlekedési táblát szerintem egyik ország sem használ fel egy négyzetméteren, mint szeretett Dajcslandunk. De nem ám bátorító, biztató, pozitív kisugárzású jelzések ezek, ellenkezőleg. Itt minden tilos. Balra kanyarodni, megállni, várakozni, jobbra kanyarodni, megfordulni, tülkölni, traktorral behajtani, szarvasmarhát terelni, dohányozni és persze – minden mennyiségben – behajtani. E képrejtvényeknek köszönhetően – bár jó részükről sem én, sem hűséges kis GPS-em nem vettünk tudomást – 10:10-kor értem a Déli Oldalra (lassacskán olyan lesz ez, mint egy útleírás a felfedezők hőskorából). Éppen láttam, amint egy meghitten, szinte ismerősen rozoga magyar rendszámú busz elindul a megállóból. Korábban jött. És igen! mellette ott állt Gabi, csomagostól, tétován körülnézegetve, hogy hát itten őt senki sem várja... Elmesélte az útját, hogy indult el Szombathelyről előző este, odahagyva a három fiút, akik közül a középső egy fergeteges, hányós éjszakát nyomott le előzőleg; hogyan recsegett-ropogott a Limbóhintó minden kanyarban, második fokozatban; és hogyan próbált aludni összegömbölyödve két ülésen. Állította, hogy kialudta magát. Én meg állítottam, hogy nem hiszem.
Csodás öt napot töltöttünk együtt. Kies kéjlakomban csak egy ágy van, az is keskeny, konyha helyett másfél négyzetméternyi főzőfülke szolgál, tűzhely gyanánt meg két elektromos főzőlap, archaikus magyar nevén rezsó. És uramfia – Gabi úgy fél óra alatt otthont csinált a cellámból, konyhát a kotyvasztólyukamból, az ablakba barka került, a két sokat próbált virágom vizet kapott. Azt hiszem, ez a tulajdonság X-hez kötötten öröklődik: csak lányok kaphatják meg. Pedig én is kitettem magamért, mikor biztossá vált, hogy jön. Először is kimostam a ... mondjuk így, fehérneműmet. Igen, így történt, barátaim. Egy párás-ködös reggelen, ügyelet után, kezemben a szennyest tartalmazó szerény szatyorral, leóvatoskodtam a Wohnheim földszintjén elhelyezett mosógépekhez. Lekuporodtam eléjük, és tanulmányozni kezdtem a gombokat. A német szöveget, ami a centrifugálásra meg a kímélő mosásra vonatkozott, meg a Wool, Seide, stark verschmutzt szavakat elég jól tudtam követni, a bajom a piktogrammokkal gyűlt meg. Végül kiválasztottam a stark verschmutzt opciót, meg egy olyan piktogramot, amelyen a kádacskában elhelyezett ruha füstölni (gőzölögni?) látszott, mellette a tájékoztató 90°C felirat. Kicsit még megtanácskoztam magammal, hová kell tenni a mosóport (merthogy három rekesz volt, tudjátok meg, méghozzá felirat nélkül!), végül mindháromban elhelyezve egy keveset (abból baj nem lehet), elindítottam a programot.
És sikerült! Legalábbis a legtöbb gatyám felismerhető és – mi több! – használható maradt. Ezt a nem csekély sikerélményt követően fordultam rá a takarítás problémakörére. Elmentem a boltba és vettem egy felmosóvödröt meg egy felmosó-mifenét (nem rongy, nem is csak fa, mert van nyele is, meg a végén sok viledacsík), aztán egy partvist és egy lapátot. Egy délutánon át sikáltam azt a hálátlan, randa, kék linóleumot, mint Heraklész Augiász istállóját. De megérte. Cserébe olyan dicséretet kaptam, amiről a magamfajta férfiember álmodni sem mer: „No nézd csak – mondta – igazán milyen otthonos minden!” Igaz, hogy pár napra rá talált egy adag leharcolt zoknit, pedig jól el voltak rekkentve.
Mivel itt a tavasz Pirmasensben is, tettünk egy nagy túrát. Az erdőben még sok volt a hó, de a madarak már kitörve énekeltek, várják a jó időt. A sziklákról még két-három méteres, combvastagságú jégcsapok lógtak, de a rügyek duzzadtsága a fákon már közeli pattanást ígér. Van itt egy „Madár-út”, ami nem más, mint egy elég hosszú, csodaszép tanösvény, tele táblákkal, fészkekkel, mesterséges odúkkal, mindez érthető gyereknyelven. Nagyyszerű nap volt, kettesben a hatalmas Pfalzi Erdőben, körülöttünk a tavasz eltéveszthetetlen jelei.
Meg voltunk boltban is. Hatalmas szupermarketekben, ahol még mindig mellbevágó a magyar viszonyokhoz képest elképesztően gazdag kínálat. És láttuk a németeket, amint csordultig megrakott kosaraikkal fogyasztották a javakat. A pénztársor után kávézó, lacikonyha, ahol mindig nagy tömeg eszi a wurstot. Az egyetlen jó, mondja Gabi, hogy vasárnap minden bezár. Ebből a szemszögből tényleg van valami megnyugtató a vasárnapi utcák ijesztő kihaltságában. Legalább addig fenntartható a fejlődés. Magyarországon bezzeg éppen a legvonzóbb vasárnapi családi programok közé küzdötte fel magát a „plázázás”.
De azért döbbenetesen hatott ránk a jól kimódolt szupermarket-pszichológia. Idekint még jobban kell kapaszkodni az erőre megírt vásárlólistába, ha nem akar az ember sok olyasmit is megvenni, amire igazából semmi szüksége. A hihetetlen árubőség, a folyamatosan szóló zene, a helyben sütött kenyér illata, a szemmagasságban, ügyesen elhelyezett akciós termékek kísértéseivel nehéz szembeszállni. Legtöbben nem is tudnak. Legszegényebb kis betegeinknek kézbe adjuk az antibiotikumot, hogy ne kelljen a családnak megvennie. De, mikor az osztály ajtaján kisorjázik a család, anyu mindkét kezében ott a hatalmas kauflandos bevásárlótáska.
Most mennem kell, de ígérem, folytatom . Legalább kicsit kímélem a szemeteket, hogy nem olyan hosszú egyszerre a szöveg. Viszlát hamarosan!
Persze kuporgatós világszemléletünk akadályozta meg, hogy repülőre üljön. Már majdnem lefoglaltam a jegyeket, mikor ő kiszúrta ezt a buszjáratot – feleannyiért. Ez győzött. A gyönyör (a járgány) este nyolckor indult útjára Győrből, és délelőtt 10:20-ra kellett (volna) beérkeznie Karlsruhéba, ahogy írták, a pályaudvar déli oldalára. Namármost, én sohasem tudtam, merre van észak (átvitt értelemben sem mindig tudom), de, gondoltam, majd körbesétálom a Bánhófot és csak megtalálom a megállót. Lett is volna rá majdnem egy órám, mert úgy fél tíz tájban húztam be a kéziféket a pályaudvar – mint kiderült – északi oldalán. A körbejárással csak az volt a hiba, hogy az objektum elég nagy és a közlekedés is elég bonyolult körülötte. 9:50-kor feladtam. 9:51-kor újra a kocsiban ültem, hogy majd azzal gyorsabban megjárom. Hát meg is jártam. Ennyi közlekedési táblát szerintem egyik ország sem használ fel egy négyzetméteren, mint szeretett Dajcslandunk. De nem ám bátorító, biztató, pozitív kisugárzású jelzések ezek, ellenkezőleg. Itt minden tilos. Balra kanyarodni, megállni, várakozni, jobbra kanyarodni, megfordulni, tülkölni, traktorral behajtani, szarvasmarhát terelni, dohányozni és persze – minden mennyiségben – behajtani. E képrejtvényeknek köszönhetően – bár jó részükről sem én, sem hűséges kis GPS-em nem vettünk tudomást – 10:10-kor értem a Déli Oldalra (lassacskán olyan lesz ez, mint egy útleírás a felfedezők hőskorából). Éppen láttam, amint egy meghitten, szinte ismerősen rozoga magyar rendszámú busz elindul a megállóból. Korábban jött. És igen! mellette ott állt Gabi, csomagostól, tétován körülnézegetve, hogy hát itten őt senki sem várja... Elmesélte az útját, hogy indult el Szombathelyről előző este, odahagyva a három fiút, akik közül a középső egy fergeteges, hányós éjszakát nyomott le előzőleg; hogyan recsegett-ropogott a Limbóhintó minden kanyarban, második fokozatban; és hogyan próbált aludni összegömbölyödve két ülésen. Állította, hogy kialudta magát. Én meg állítottam, hogy nem hiszem.
Csodás öt napot töltöttünk együtt. Kies kéjlakomban csak egy ágy van, az is keskeny, konyha helyett másfél négyzetméternyi főzőfülke szolgál, tűzhely gyanánt meg két elektromos főzőlap, archaikus magyar nevén rezsó. És uramfia – Gabi úgy fél óra alatt otthont csinált a cellámból, konyhát a kotyvasztólyukamból, az ablakba barka került, a két sokat próbált virágom vizet kapott. Azt hiszem, ez a tulajdonság X-hez kötötten öröklődik: csak lányok kaphatják meg. Pedig én is kitettem magamért, mikor biztossá vált, hogy jön. Először is kimostam a ... mondjuk így, fehérneműmet. Igen, így történt, barátaim. Egy párás-ködös reggelen, ügyelet után, kezemben a szennyest tartalmazó szerény szatyorral, leóvatoskodtam a Wohnheim földszintjén elhelyezett mosógépekhez. Lekuporodtam eléjük, és tanulmányozni kezdtem a gombokat. A német szöveget, ami a centrifugálásra meg a kímélő mosásra vonatkozott, meg a Wool, Seide, stark verschmutzt szavakat elég jól tudtam követni, a bajom a piktogrammokkal gyűlt meg. Végül kiválasztottam a stark verschmutzt opciót, meg egy olyan piktogramot, amelyen a kádacskában elhelyezett ruha füstölni (gőzölögni?) látszott, mellette a tájékoztató 90°C felirat. Kicsit még megtanácskoztam magammal, hová kell tenni a mosóport (merthogy három rekesz volt, tudjátok meg, méghozzá felirat nélkül!), végül mindháromban elhelyezve egy keveset (abból baj nem lehet), elindítottam a programot.
És sikerült! Legalábbis a legtöbb gatyám felismerhető és – mi több! – használható maradt. Ezt a nem csekély sikerélményt követően fordultam rá a takarítás problémakörére. Elmentem a boltba és vettem egy felmosóvödröt meg egy felmosó-mifenét (nem rongy, nem is csak fa, mert van nyele is, meg a végén sok viledacsík), aztán egy partvist és egy lapátot. Egy délutánon át sikáltam azt a hálátlan, randa, kék linóleumot, mint Heraklész Augiász istállóját. De megérte. Cserébe olyan dicséretet kaptam, amiről a magamfajta férfiember álmodni sem mer: „No nézd csak – mondta – igazán milyen otthonos minden!” Igaz, hogy pár napra rá talált egy adag leharcolt zoknit, pedig jól el voltak rekkentve.
Mivel itt a tavasz Pirmasensben is, tettünk egy nagy túrát. Az erdőben még sok volt a hó, de a madarak már kitörve énekeltek, várják a jó időt. A sziklákról még két-három méteres, combvastagságú jégcsapok lógtak, de a rügyek duzzadtsága a fákon már közeli pattanást ígér. Van itt egy „Madár-út”, ami nem más, mint egy elég hosszú, csodaszép tanösvény, tele táblákkal, fészkekkel, mesterséges odúkkal, mindez érthető gyereknyelven. Nagyyszerű nap volt, kettesben a hatalmas Pfalzi Erdőben, körülöttünk a tavasz eltéveszthetetlen jelei.
Meg voltunk boltban is. Hatalmas szupermarketekben, ahol még mindig mellbevágó a magyar viszonyokhoz képest elképesztően gazdag kínálat. És láttuk a németeket, amint csordultig megrakott kosaraikkal fogyasztották a javakat. A pénztársor után kávézó, lacikonyha, ahol mindig nagy tömeg eszi a wurstot. Az egyetlen jó, mondja Gabi, hogy vasárnap minden bezár. Ebből a szemszögből tényleg van valami megnyugtató a vasárnapi utcák ijesztő kihaltságában. Legalább addig fenntartható a fejlődés. Magyarországon bezzeg éppen a legvonzóbb vasárnapi családi programok közé küzdötte fel magát a „plázázás”.
De azért döbbenetesen hatott ránk a jól kimódolt szupermarket-pszichológia. Idekint még jobban kell kapaszkodni az erőre megírt vásárlólistába, ha nem akar az ember sok olyasmit is megvenni, amire igazából semmi szüksége. A hihetetlen árubőség, a folyamatosan szóló zene, a helyben sütött kenyér illata, a szemmagasságban, ügyesen elhelyezett akciós termékek kísértéseivel nehéz szembeszállni. Legtöbben nem is tudnak. Legszegényebb kis betegeinknek kézbe adjuk az antibiotikumot, hogy ne kelljen a családnak megvennie. De, mikor az osztály ajtaján kisorjázik a család, anyu mindkét kezében ott a hatalmas kauflandos bevásárlótáska.
Most mennem kell, de ígérem, folytatom . Legalább kicsit kímélem a szemeteket, hogy nem olyan hosszú egyszerre a szöveg. Viszlát hamarosan!
Hozzászólások
Erazs
2010-03-23 22:45
Ha biztosan tudjátok az idöpontot,hogy mikor jön-megy valaki, akkor
elöre is tudtok foglalni repülöjegyet. Èn már repültem valóban mindennel
egybevéve 29 euróért, a fiam kedvezményt kapott, ö 22 Euróért repült. Ès azért
jóval kényelmesebb... De viszont vagy fél évvel elötte lefoglaltam a jegyet.
Most a Lufthansa is sokat "akciózik" 99 euro Mo-No oda-vissza,
nem tom párod mennyit fizetett a buszért, de a helyedben ehhez a
"luxushoz" mindenféleképp ragaszkodnék, mármint hogy a család
repüljön. Ugysem repülnek hozzád minden héten. Èn sokat ingáztam busszal,
párszor vonattal Mo-No között, össze sem hasonlítható az autóval, repülövel.
Ès valóban jól tetted, hogy nem hitted el, hogy feleséged kialudta magát
a buszon. Mert nem lehet aludni.
Ezennel meg elnézést kérek az összes buszos társaságtól az
ellenreklámért.
Lepu
2010-03-24 10:30
Lehet a német népzene nem olyan gazdag mint a magyar (bár ebbe a vitába
nem mennék bele, lehet azért van, mert bajorban egyfolytában fújják), de a
nincs tejföl a tejföl hazájában valahogy nem passzol. A szótárt dobd ki, a
németeknél a tejfölnek jópár megnevezése van, elsösorban a zsírtartalomtól
függöen: Saure Sahne, Sauerrahm, Schmand és craime fraiche. Az elsö kettö
gyakorlatilag szinonima. A marketingesek emellett még kitalálták a crème
légére-t, az a Sauerrahm és a Schmand között van, meg van még, meg biztos olyan
is, amiröl még én sem tudok. Ehhez jönnek a tájszólásokban használt
kifejezések. Nagyjából:
Saure Sahne, Sauerrahm (délnémet) = 10-15% zsírtartalom kb. a magyar
tejföl megfelelöje.
Crème légére = 18%
Schmand = 20-29% (ezért már helyenként nem a hütőben van, gyakran a
tartóstej környékén)
créme fraiche = 30-40%
Elsöosztályú magyar tejfölt nagy mennyiségben úgy kapsz, hogy veszel
Schmandot és süße Sahne (vagy egyszerüen Schlagsahne, Sahne, Kaffeesahne,
magyarul tejszín) és azzal a schmandot a kivánt konzisztenciára hígitod. Ha a
lángosárusoknál található hígságra kell, akkor még víz is kell bele jócskán, de
otthon sem a bort, sem a tejet nem vizezzük...
Frau Attendance
2010-03-24 21:05
Attendance vásárlási szokásai - mint módom volt tapasztalni - annyira
nem szofisztikáltak, hogy már felfedezte volna a hűtőpultok gazdag
Sahne-kínálatát.
Említett boltozásunk során elveszetten álldigált mellettem, míg a
zöldségeknél, a tőkehúsos részen meg a fűszereknél jártunk. Aztán következett
egy 8 gondolából álló készétel- és mirelitkajarészleg. Na, itt kivirult.
Magyarázott, mesélt, bemutatta felfedezettjeit. Legborzasztóbbnak valami
csirkeleves-konzervet találtam.
Kategorikus kijelentéseit nézzétek el; gyermekgyógyásznak sokkal jobb,
mint öngondoskodó kényszerszinglinek.
poe 2010-03-24
22:27
Éhen nem halt, és ez a fontos! Én minden férjet köteleznék évente
minimum egy-két hét feleségelvonó kúrára, jót tenne nekik, kreativitásuknak,
önbecsülésüknek, és nekünk sem jönne rosszul az a kis szabadság…
Lepu
2010-03-24 23:11
Naja, ez nem úgy megy, hogy az asszony marad otthon a gyerekekkel, a
férfi meg elmegy Kanadába medvét vadászni?
hunor
2010-03-25 07:52
Én a tengerpartot előnyben részesíteném…
Frau Attendance
2010-03-25 08:57
Ha álmodozni szabad, akkor még azt is tegyük hozzá, hogy egy olyan
elvonókúra kellene, melyen azért a gyerek(ek) ott vannak. Az összes ötletükkel
( együnk spagettit este 3/4 11-kor ), kérdésükkel ( nem láttad az úszósapkát? -
iskolába indulás előtti fél másodperccel ) és kérésükkel ( a holnapi matekra
kell körző - a jóéjtpuszi után ).
(kissé túlterhelt) Frau A.
poe 2010-03-25
16:16
Én fordítva gondoltam, apu otthon, nyakában háztartás, gyerek és vagy
kutya/macska, anyu meg bárhol, csak otthon nem. Ha medve, legyen medve.
Attendance 2010-03-25 17:36
Na be lehet fejezni...
poe 2010-03-25
19:24
Kár, pedig lenne még ötletem… Bár
végülis ez most nem neked szól, te kényszerszingli vagy.
Pompéry Berlin
2010-03-26 01:24
Asszem, Ti mindannyian félreértettétek a legutolsó bejegyzést. Gyönyörű
öt napjuk volt, ez a lényeg. Ehhez képest mindegy, hogy barátunk megtalálta-e a
tejföl megfelelőjét…
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése