2010-06-30 22:52
Lehet, hogy magamra maradok a
véleményemmel, de én bizony megkedveltem a vuvuzelát. Egész napi munka után,
egy jó vacsorát követően az ember beleveti magát a karosszékbe, bekapcsolja az
aktuális rangadót a tévében és máris felcsendül a hang, amely leginkább a béke
méhének döngicsélésére hasonlít (míg fő a szilvalekvár...) egy álmos délutánon
a kert végében, nyugágyilag alátámasztva. Egyszóval alig öt perc múlva már
szendergek is. A vuvuzela segítségével kifejlesztettem a tökéletes VB-nézés
technikáját: csak a gólokra ébredek fel (a rivalgás miatt), az ide-oda
passzolgatást, sárgalapokat, köpködést, céltalan kergetőzést és sípcsonton
rúgott időhúzók álfetrengését kihagyom.
Pozitív hozadéka egyébként az általános VB-őrületnek, hogy pontosan kiszámítható, mikor jut az ember ügyeletben egy kis levegőhöz. A múlt vasárnapi német-angol meccs alatt a német fű sem nőtt tovább, a német madarak felfüggesztették a fütyörészést, a német bogarak a zümmögést, és kórházi ambulanciánk kihalt maradt, mint egy bajor antialkoholista nagygyűlés helyszíne. Igaz, hogy utána aztán csőstől érkeztek a meccsnézés hevében sérülést szenvedett focirajongók. Egy hatéves kisfiú vuvuzelával a szájában elesett, és a hangszer jókora sebet ütött a nyelve alatt. Egy másik kimázolva jött, akár egy német indián, arcán és egész testén vastagon a fekete-piros-sárga (bocsánat: arany!) festék. Anyuka a néhány napja felfedezett bőrkiütést szerette volna megmutatni. Miután a mesterséges pigmentet eltávolítottuk, a dörzsöléstől persze piros volt mindenütt...
A focitémához csatlakozik még a legújabb szupermarket-béli élményem: kapni lehet hatos csomagolásban olyan tojást, amelynek héját focilabda-minta díszíti. Hat fehér „gömb”, fekete hatszögekkel. Őrületesen néz ki. Veszik, mint a cukrot.
De hadd meséljek végre a legújabbról! Voltam mászni! A fogalom alatt azt értem, hogy néhány kollégámmal elmentünk egy csarnokba, ahol a falak körbekörbe színes dudorokkal ékesek és ezek segítségével a vállalkozó szellemű sportemberek egész a plafonig kapaszkodhatnak. Párosával kell csinálni (mint annyi minden mást), az egyik mászik, a másik biztosít. Kötéllel. A talajon álló sporttárs egy csigarendszeren keresztülvetett hosszú kötél egyik végét fogja, a másik vége a kapaszkodó fél speciális övébe van fűzve. Persze minden kötésnek, csomónak, fűzésnek megvan a maga koreográfiája és a dolog így tényleg teljesen biztonságos. Kollégám, aki rávett az akcióra, és hosszú évek óta mászik falon és sziklákon egyaránt, nagy türelemmel oktatgatott a fogásokra. (Egyébként az illető azonos a gitározós élményekből ismert zenebaráttal). Aztán hajrá, neki!
Egykori tornatanárunk a gimiben, ha már haldokoltunk az aktuálisan kirótt terhelés alatt, azt szokta mondogatni: „Akkor használ, ha már fáj...” Hát ez nagyon is használhatott. Egy olyan speciális cipőben, ami karikába görbíti az ember lábát (a jobb kapaszkodás miatt, mint mondták), ötméteres magasságban, ujjaimmal két ötforintosnyi búbba kapaszkodva, lábujjaimat másik két pörsenésre támasztva törtem célom, a plafon alatt kígyózó fűtéscső felé. Lenézni nem mertem, de abból ítélve, ahogy a kötél rángatózott, partnerem odalent félholtra röhögte magát. De felértem! A jutalom abból áll, hogy visszafelé nem kell mászni, az embert a társa szépen leereszti a kötélnél fogva. Ahogy a kötél ereszkedik, lábunkat a falnak vetve ugrálni lehet lefelé, mint a komolyabb akciófilmekben a főhős. Tényleg elsőosztályú érzés.
Odalent gyér taps fogadott, meg a mászós kollégám, aki közölte, hogy jó, de mivel az összes színt használtam, a kísérlet érvénytelen. Most menjek fel úgy, hogy csak a fekete bütyköket veszem igénybe.
Fekete bütyök, ahogy lentről elnéztem, összesen vagy kettő volt a falon. Tüzetesebben tanulmányozva azért még felfedeztem párat, még mindig túl gyéren ahhoz, hogy szárnyatlan földi halandónak sikerülhessen felmászni rajtuk. De felküldtek, hát mentem. Félúton járhattam, mikor úgy éreztem, kimegy az erő az ujjaimból. Szerettem volna elengedni a kapaszkodókat, de nem mertem, mert hátha pont most nem figyel odalent a másik. Végül a verejtéktől csúszós ujjak lecsúsztak a mákszemnyi pattanásokról és én lezuhantam. Csarnokot betöltő ordítás kíséretében. Zuhantam, zuhantam összesen vagy négy és fél centit, mígnem megfeszült a kötél és megszólalt lentről egy nyugodt, rejtett röhögéstől meg-megremegő hang: „Semmi gond, tartalak!” Hálásan hintáztam ég és föld között. „Na oké, most engedj le”, szóltam le aztán szándékolt hányavetiséggel. De a fickó odalent máshogy gondolta. Újabb kísérletre biztatott és hiába pöröltem vele, szó szerint a kezében voltam. Kénytelen-kelletlen tovább másztam.
A zuhanós-ordítós-hintázós protokoll még vagy háromszor megismétlődött, de végül a partneremnek lett igaza: meg tudtam csinálni! Félig áthajolva a fal felső peremén, mint valami ernyedt szereplő a bábszínházi előadás végén, diadalmasan körülnéztem az irdatlan magasságban.
Az első, amit megláttam, egy tőlem nem messze éppen felbukkanó kopasz fej volt, majd egy hozzátartozó illető, akiben felismertem a pirmasensi kórház főigazgatóját. Természetesnek vettem, hogy a testi kimerültség ilyenfajta hallucinációkat okoz, így csak bámultam rá, míg fel nem ért ő is a fal tetejére és meg nem szólított: „Schönen guten Abend, Herr Kollege Kiraly!”
Még csak nem is lihegett.
Mivel a testi-lelki kínok tovább már nem fokozódhattak, hamarosan véget is vetettünk a mászópartinak, és egy sörözőben ápolgattuk tovább megtépázott szervezetünket.
Hosszúra nyúlt ez a mai beszámoló. Már csak egy rövid jelentés van hátra a hangyahelyzetről. Lakótársaim köszönik szépen, élnek és virulnak. Reggelente, amint pirkad, csiklandozó érintésük ébreszt, és a forró villanykörténél pörkölődő szárnyuk zizegése ringat el éjszaka. Barátom és kollégám (a mászós-gitározós), mikor megosztottam vele a problémát, azt a tanácsot adta, hogy ha már így összejöttünk, tekintsem őket háziállatoknak és adjak nekik nevet.
Nem is rossz. Lehet, hogy pályázatot fogok kiírni. A legjobb neveket benyújtó versenyzők között fajtiszta, számozott, CACIB-győztes alomból származó kishangyákat sorsolok ki.
Ahogy elnézem, mintegy másfélezer névre lesz szükségem...
Pozitív hozadéka egyébként az általános VB-őrületnek, hogy pontosan kiszámítható, mikor jut az ember ügyeletben egy kis levegőhöz. A múlt vasárnapi német-angol meccs alatt a német fű sem nőtt tovább, a német madarak felfüggesztették a fütyörészést, a német bogarak a zümmögést, és kórházi ambulanciánk kihalt maradt, mint egy bajor antialkoholista nagygyűlés helyszíne. Igaz, hogy utána aztán csőstől érkeztek a meccsnézés hevében sérülést szenvedett focirajongók. Egy hatéves kisfiú vuvuzelával a szájában elesett, és a hangszer jókora sebet ütött a nyelve alatt. Egy másik kimázolva jött, akár egy német indián, arcán és egész testén vastagon a fekete-piros-sárga (bocsánat: arany!) festék. Anyuka a néhány napja felfedezett bőrkiütést szerette volna megmutatni. Miután a mesterséges pigmentet eltávolítottuk, a dörzsöléstől persze piros volt mindenütt...
A focitémához csatlakozik még a legújabb szupermarket-béli élményem: kapni lehet hatos csomagolásban olyan tojást, amelynek héját focilabda-minta díszíti. Hat fehér „gömb”, fekete hatszögekkel. Őrületesen néz ki. Veszik, mint a cukrot.
De hadd meséljek végre a legújabbról! Voltam mászni! A fogalom alatt azt értem, hogy néhány kollégámmal elmentünk egy csarnokba, ahol a falak körbekörbe színes dudorokkal ékesek és ezek segítségével a vállalkozó szellemű sportemberek egész a plafonig kapaszkodhatnak. Párosával kell csinálni (mint annyi minden mást), az egyik mászik, a másik biztosít. Kötéllel. A talajon álló sporttárs egy csigarendszeren keresztülvetett hosszú kötél egyik végét fogja, a másik vége a kapaszkodó fél speciális övébe van fűzve. Persze minden kötésnek, csomónak, fűzésnek megvan a maga koreográfiája és a dolog így tényleg teljesen biztonságos. Kollégám, aki rávett az akcióra, és hosszú évek óta mászik falon és sziklákon egyaránt, nagy türelemmel oktatgatott a fogásokra. (Egyébként az illető azonos a gitározós élményekből ismert zenebaráttal). Aztán hajrá, neki!
Egykori tornatanárunk a gimiben, ha már haldokoltunk az aktuálisan kirótt terhelés alatt, azt szokta mondogatni: „Akkor használ, ha már fáj...” Hát ez nagyon is használhatott. Egy olyan speciális cipőben, ami karikába görbíti az ember lábát (a jobb kapaszkodás miatt, mint mondták), ötméteres magasságban, ujjaimmal két ötforintosnyi búbba kapaszkodva, lábujjaimat másik két pörsenésre támasztva törtem célom, a plafon alatt kígyózó fűtéscső felé. Lenézni nem mertem, de abból ítélve, ahogy a kötél rángatózott, partnerem odalent félholtra röhögte magát. De felértem! A jutalom abból áll, hogy visszafelé nem kell mászni, az embert a társa szépen leereszti a kötélnél fogva. Ahogy a kötél ereszkedik, lábunkat a falnak vetve ugrálni lehet lefelé, mint a komolyabb akciófilmekben a főhős. Tényleg elsőosztályú érzés.
Odalent gyér taps fogadott, meg a mászós kollégám, aki közölte, hogy jó, de mivel az összes színt használtam, a kísérlet érvénytelen. Most menjek fel úgy, hogy csak a fekete bütyköket veszem igénybe.
Fekete bütyök, ahogy lentről elnéztem, összesen vagy kettő volt a falon. Tüzetesebben tanulmányozva azért még felfedeztem párat, még mindig túl gyéren ahhoz, hogy szárnyatlan földi halandónak sikerülhessen felmászni rajtuk. De felküldtek, hát mentem. Félúton járhattam, mikor úgy éreztem, kimegy az erő az ujjaimból. Szerettem volna elengedni a kapaszkodókat, de nem mertem, mert hátha pont most nem figyel odalent a másik. Végül a verejtéktől csúszós ujjak lecsúsztak a mákszemnyi pattanásokról és én lezuhantam. Csarnokot betöltő ordítás kíséretében. Zuhantam, zuhantam összesen vagy négy és fél centit, mígnem megfeszült a kötél és megszólalt lentről egy nyugodt, rejtett röhögéstől meg-megremegő hang: „Semmi gond, tartalak!” Hálásan hintáztam ég és föld között. „Na oké, most engedj le”, szóltam le aztán szándékolt hányavetiséggel. De a fickó odalent máshogy gondolta. Újabb kísérletre biztatott és hiába pöröltem vele, szó szerint a kezében voltam. Kénytelen-kelletlen tovább másztam.
A zuhanós-ordítós-hintázós protokoll még vagy háromszor megismétlődött, de végül a partneremnek lett igaza: meg tudtam csinálni! Félig áthajolva a fal felső peremén, mint valami ernyedt szereplő a bábszínházi előadás végén, diadalmasan körülnéztem az irdatlan magasságban.
Az első, amit megláttam, egy tőlem nem messze éppen felbukkanó kopasz fej volt, majd egy hozzátartozó illető, akiben felismertem a pirmasensi kórház főigazgatóját. Természetesnek vettem, hogy a testi kimerültség ilyenfajta hallucinációkat okoz, így csak bámultam rá, míg fel nem ért ő is a fal tetejére és meg nem szólított: „Schönen guten Abend, Herr Kollege Kiraly!”
Még csak nem is lihegett.
Mivel a testi-lelki kínok tovább már nem fokozódhattak, hamarosan véget is vetettünk a mászópartinak, és egy sörözőben ápolgattuk tovább megtépázott szervezetünket.
Hosszúra nyúlt ez a mai beszámoló. Már csak egy rövid jelentés van hátra a hangyahelyzetről. Lakótársaim köszönik szépen, élnek és virulnak. Reggelente, amint pirkad, csiklandozó érintésük ébreszt, és a forró villanykörténél pörkölődő szárnyuk zizegése ringat el éjszaka. Barátom és kollégám (a mászós-gitározós), mikor megosztottam vele a problémát, azt a tanácsot adta, hogy ha már így összejöttünk, tekintsem őket háziállatoknak és adjak nekik nevet.
Nem is rossz. Lehet, hogy pályázatot fogok kiírni. A legjobb neveket benyújtó versenyzők között fajtiszta, számozott, CACIB-győztes alomból származó kishangyákat sorsolok ki.
Ahogy elnézem, mintegy másfélezer névre lesz szükségem...
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése