2010-02-04 23:36
Véletlenül majdnem januárt írtam. Abból is
látni, hogy szalad az idő, hogy reggelente már nem sötétben érek a
munkahelyemre. És munka után, bevásárlás, ügyintézés közben még jócskán világos
van. Jót tesz a lelkemnek.
Meg az a cikk is, amire véletlenül bukkantam rá ma este a neten. Szökőévenként egyszer teszek ilyent: megnyitottam a magyar baloldal vezető napilapjának portálját. Nem akartam hinni a szememnek: egy volt kollégámról közöltek portrét, a gyermek-onkológus M. doktorról, akivel volt szerencsém vagy tizenkét éven át együtt dolgozni. Mindig csodáltam tudással párosult szerénységét, alázatát és a legbetegebbek iránti feltétlen elkötelezettségét. Egyszer azt mondta róla valaki: egy magas, szemüveges jó ember. És ebben benne is volt minden. Jó ember – nagy szó mostanság. Mint ahogy az is, hogy abban a magyar médiában, ahol jószerivel csak a negatívumok hírértékűek (szíven szúrta, felrobbant, lezuhant, maga alá temette, rágalmazta és kikérte magának...), végre reflektorfénybe kerülhetett valaki, aki egyszerűen csak jót tesz a legkisebbekkel. Nagyon örülök neki. Megérdemelte.
A kórházban mindenki egyszerre lett beteg a kollégáim közül, így ma rengeteget dolgoztam. Enyém volt az ambulancia is. Itt ez úgy megy, hogy az érkezőket leültetik egy várószobában, ahol minden csupa játék: kis házikó, csúszda (ezt az agyrázkódás-gyanús minibanditák használják előszeretettel), asztali foci (auf ungarisch csocsó) és így tovább. A doktor személyesen megy a váróba a családért, kezet fog, bemutatkozik, majd átkíséri őket a kezelőbe, ahol ő maga méri a lázat (igaz, pillanatok alatt, egy digitális műszerrel), vizsgálja a beteg fülét és ultrahangozza a hasát. Azoknál, akik az osztályra kerülnek például hányás-kiszáradás miatt, maga köti be az infúziót és veszi a vért. Csak a legkisebbekhez és a legharciasabbakhoz kérhetjük a nővérek segítségét, de csak módjával, mert megunják. Ha hozzászámítjuk ehhez a nyelvi korlátaimat, érthető lesz, miért éreztem úgy a nap végére, hogy kicsontoztak és az agyamat is egy karfiolból készült másolattal helyettesítették.
A zárójelentést itt Briefnek (pontosabban Arztebriefnek) hívják, mivel egyenest a háziorvosnak szól. Hát az is egy vicc, ahogy én ilyen Briefeket írok. Egy jegyzetfüzetbe kimásoltam a legtutibb szófordulatokat mindenféle nyavalya esetében, ezeket fűzöm össze. Én egész jól értem, nem tudom, a háziorvos mit kezd vele. Rossz nyelvek szerint úgysem olvassa el...
Rossz érzés volt, hogy míg otthon főorvosként, döntnökként, tanácsadóként dolgoztam, itt eleinte csak tereptárgy voltam, akit vagy megkerülni, vagy odébb lökni kell. Élvezem, hogy az évek és a tapasztalat lassan átszivárog, átüt külföldi voltom burkain, és egyre hasznosabbá válok a kollégák és betegek számára.
Arról be sem számoltam, hogy a minap jugoszlávnak néztek...
Meg az a cikk is, amire véletlenül bukkantam rá ma este a neten. Szökőévenként egyszer teszek ilyent: megnyitottam a magyar baloldal vezető napilapjának portálját. Nem akartam hinni a szememnek: egy volt kollégámról közöltek portrét, a gyermek-onkológus M. doktorról, akivel volt szerencsém vagy tizenkét éven át együtt dolgozni. Mindig csodáltam tudással párosult szerénységét, alázatát és a legbetegebbek iránti feltétlen elkötelezettségét. Egyszer azt mondta róla valaki: egy magas, szemüveges jó ember. És ebben benne is volt minden. Jó ember – nagy szó mostanság. Mint ahogy az is, hogy abban a magyar médiában, ahol jószerivel csak a negatívumok hírértékűek (szíven szúrta, felrobbant, lezuhant, maga alá temette, rágalmazta és kikérte magának...), végre reflektorfénybe kerülhetett valaki, aki egyszerűen csak jót tesz a legkisebbekkel. Nagyon örülök neki. Megérdemelte.
A kórházban mindenki egyszerre lett beteg a kollégáim közül, így ma rengeteget dolgoztam. Enyém volt az ambulancia is. Itt ez úgy megy, hogy az érkezőket leültetik egy várószobában, ahol minden csupa játék: kis házikó, csúszda (ezt az agyrázkódás-gyanús minibanditák használják előszeretettel), asztali foci (auf ungarisch csocsó) és így tovább. A doktor személyesen megy a váróba a családért, kezet fog, bemutatkozik, majd átkíséri őket a kezelőbe, ahol ő maga méri a lázat (igaz, pillanatok alatt, egy digitális műszerrel), vizsgálja a beteg fülét és ultrahangozza a hasát. Azoknál, akik az osztályra kerülnek például hányás-kiszáradás miatt, maga köti be az infúziót és veszi a vért. Csak a legkisebbekhez és a legharciasabbakhoz kérhetjük a nővérek segítségét, de csak módjával, mert megunják. Ha hozzászámítjuk ehhez a nyelvi korlátaimat, érthető lesz, miért éreztem úgy a nap végére, hogy kicsontoztak és az agyamat is egy karfiolból készült másolattal helyettesítették.
A zárójelentést itt Briefnek (pontosabban Arztebriefnek) hívják, mivel egyenest a háziorvosnak szól. Hát az is egy vicc, ahogy én ilyen Briefeket írok. Egy jegyzetfüzetbe kimásoltam a legtutibb szófordulatokat mindenféle nyavalya esetében, ezeket fűzöm össze. Én egész jól értem, nem tudom, a háziorvos mit kezd vele. Rossz nyelvek szerint úgysem olvassa el...
Rossz érzés volt, hogy míg otthon főorvosként, döntnökként, tanácsadóként dolgoztam, itt eleinte csak tereptárgy voltam, akit vagy megkerülni, vagy odébb lökni kell. Élvezem, hogy az évek és a tapasztalat lassan átszivárog, átüt külföldi voltom burkain, és egyre hasznosabbá válok a kollégák és betegek számára.
Arról be sem számoltam, hogy a minap jugoszlávnak néztek...
Nem is fogok.
Elmesélem viszont, hogy alakul a mobil-internetem története. Ma elmentem T-Mobilékhoz, vittem a szóban forgó kütyüt és a laptopomat. Egészen elképesztett a segítőkészségük. Zárás előtt tíz perccel értem oda, az összes szakember szabad volt, és mindegyik összefutott, hogy rajtam segítsen. Tesztelték így, összedugták úgy, beállították emígy, installálták amúgy, már rég lejárt a munkaidő, de egyre jöttek az ötleteikkel. Kicsit talán az is megdobta a munkakedvüket, hogy szelíden bejelentettem: felmondom a szerződést. Végül egyikük, a bolt bölcse telefonos segítséget kért valami központi számon, ahol közölték, hogy a sávszélességgel semmi hiba, a T-Mobile hivatalból letiltja a hangátvitelt, az ún. VoIP-protokollokat (üzletileg logikus, hogy azt szeretnék, ha vevőik inkább telefonálnának). De kiderítették, hogy ha a Skype nem is, az MSN biztosan menni fog, menjek csak haza és próbáljam ki. Tamáskodva, de hazajöttem és kipróbáltam.
És tényleg! Az MSN-nel ragyogó minőségű videótelefonálásra van lehetőség, míg a Skype azóta is csak hörög. Csak azon kuncogtam, hogy miután vérrel-verítékkel mindezt kiderítettem, itthon Lepu hozzászólása fogadott a fórumon, aki mindezt kapásból tudta és leírta nekem (ezúton is köszönet érte). Tehát tisztelt bölcsebb kalandortársaim, akik tudtok tanulni mások hibáiból: jó a T-Mobile, fürge és drága, de a Skype nem megy vele, csak az MSN (vagy más messengerek).
Olyan helyen lakom most, ahol a hatalmas ablakok egy kis erdőre nyílnak. A múltkori hó a tegnapi eső miatt megroskadt, úgy csüng le a fák ágairól, mint a hermelin palást. A havas ablakpárkányon madárnyomokat vettem észre reggel. Talán énekes madarak, és nemsokára az ő dalukra lehet majd kelni reggel. Jól jönne már egy kis tavasz.
De most, hogy elolvadt rajta a hó, a kocsim úgy ragyog, mintha új lenne. Büszkén virít a Wohnheim előtti kis parkolóban. Mikor ideköltöztem, már húszcentis hó volt, nemigen láthattam az aszfaltra festett jeleket. Így történt, hogy ma délután, mikor épp egy fiúcskának a hasát ultrahangoztam, megcsörrent a telefonom. Egy rejtett érzelmektől remegő hang közölte, hogy ő a központi igazgatás megbízottja, és enyém-e az ilyen és ilyen rendszámú Citroen a Wohnheim előtt. Kár lenne tagadni, mondtam, mit követtünk el, ő meg én? A tag erre előadta, hogy a kórházi mentőautó parkolóhelyén állok már négy napja, és a mentősök csak nagy nehézségek árán tudnak a konnektorhoz férkőzni, hogy az akkut töltsék. Láttam én annak idején, hogy a parkolóhely szélén van valami pózna egy csatlakozóval, de ki törődik ilyen kicsiségekkel? Négy napja átkoznak a mentős kollégák... Talán attól hízom ilyen rohamosan.
Merthogy a helyi igen finom sör nem lehet benne hibás, az egyértelmű!
Elmesélem viszont, hogy alakul a mobil-internetem története. Ma elmentem T-Mobilékhoz, vittem a szóban forgó kütyüt és a laptopomat. Egészen elképesztett a segítőkészségük. Zárás előtt tíz perccel értem oda, az összes szakember szabad volt, és mindegyik összefutott, hogy rajtam segítsen. Tesztelték így, összedugták úgy, beállították emígy, installálták amúgy, már rég lejárt a munkaidő, de egyre jöttek az ötleteikkel. Kicsit talán az is megdobta a munkakedvüket, hogy szelíden bejelentettem: felmondom a szerződést. Végül egyikük, a bolt bölcse telefonos segítséget kért valami központi számon, ahol közölték, hogy a sávszélességgel semmi hiba, a T-Mobile hivatalból letiltja a hangátvitelt, az ún. VoIP-protokollokat (üzletileg logikus, hogy azt szeretnék, ha vevőik inkább telefonálnának). De kiderítették, hogy ha a Skype nem is, az MSN biztosan menni fog, menjek csak haza és próbáljam ki. Tamáskodva, de hazajöttem és kipróbáltam.
És tényleg! Az MSN-nel ragyogó minőségű videótelefonálásra van lehetőség, míg a Skype azóta is csak hörög. Csak azon kuncogtam, hogy miután vérrel-verítékkel mindezt kiderítettem, itthon Lepu hozzászólása fogadott a fórumon, aki mindezt kapásból tudta és leírta nekem (ezúton is köszönet érte). Tehát tisztelt bölcsebb kalandortársaim, akik tudtok tanulni mások hibáiból: jó a T-Mobile, fürge és drága, de a Skype nem megy vele, csak az MSN (vagy más messengerek).
Olyan helyen lakom most, ahol a hatalmas ablakok egy kis erdőre nyílnak. A múltkori hó a tegnapi eső miatt megroskadt, úgy csüng le a fák ágairól, mint a hermelin palást. A havas ablakpárkányon madárnyomokat vettem észre reggel. Talán énekes madarak, és nemsokára az ő dalukra lehet majd kelni reggel. Jól jönne már egy kis tavasz.
De most, hogy elolvadt rajta a hó, a kocsim úgy ragyog, mintha új lenne. Büszkén virít a Wohnheim előtti kis parkolóban. Mikor ideköltöztem, már húszcentis hó volt, nemigen láthattam az aszfaltra festett jeleket. Így történt, hogy ma délután, mikor épp egy fiúcskának a hasát ultrahangoztam, megcsörrent a telefonom. Egy rejtett érzelmektől remegő hang közölte, hogy ő a központi igazgatás megbízottja, és enyém-e az ilyen és ilyen rendszámú Citroen a Wohnheim előtt. Kár lenne tagadni, mondtam, mit követtünk el, ő meg én? A tag erre előadta, hogy a kórházi mentőautó parkolóhelyén állok már négy napja, és a mentősök csak nagy nehézségek árán tudnak a konnektorhoz férkőzni, hogy az akkut töltsék. Láttam én annak idején, hogy a parkolóhely szélén van valami pózna egy csatlakozóval, de ki törődik ilyen kicsiségekkel? Négy napja átkoznak a mentős kollégák... Talán attól hízom ilyen rohamosan.
Merthogy a helyi igen finom sör nem lehet benne hibás, az egyértelmű!
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése