2010-02-08 22:31
Repül az idő. Volt ugyan egy kissé magányos
hétvégém, de legalább akadt időm elmélkedésre. Nem, nem kell megijedni, nem
fogok senkit magvas gondolatokkal traktálni, arról leszoktam a visszajelzések
okán (hiába, így jó írni, hogy az ember azonnal kap hideget-meleget attól
függően, hogy tetszik-e amit csinált vagy sem). Szóval megmaradok az epikánál,
és zárójelbe teszem a lírát.
Meg különben is, három nap múlva megyek haza, méghozzá egy meghosszabbított-kibővített hétvégére! Találkozom mindenkivel a régi barátok közül, és főleg öt szépséges napot tölthetek együtt a családommal. Bár januárban voltam már otthon... Most veszem észre, nem is igazi napló ez, hiszen egy szót sem szóltam még erről, pedig nagyszerű hétvége volt: szombat reggel repültem Stuttgartból Budapestre, ott délután adtunk egy koncertet, vasárnap meg hazautaztam. Villámlátogatás. Mert azt még nem is mondtam, hogy van egy zenekarunk, saját zenéket adunk elő, bejártuk már az egész országot. És ami igen-igen jólesett: ezen a koncerten jelen volt Jókai Anna írónő is, aki utána könnyes szemmel jött oda gratulálni, hogy mennyire tetszett neki, amit hallott (és őszintén remélem, hogy nem a röhögéstől volt könnyes a szeme, tekintve, hogy a műsorszám eredeti elképzelés szerint egy drámai oratórium volt...).
Tehát megyek haza egy kicsit. Nagyon várom, de azt is tudom, milyen kemény lesz utána újra útrakelni. De egyre inkább elhatalmasodik rajtam egy érzés, amit semmivel a világon nem cserélnék el: hogy kezembe vettem a sorsomat. És ebből a szempontból édesmindegy (ahogy német barátaim mondják: scheissegal), hogyan végződik ez a kaland. Hogy megfutamodom vagy végigcsinálom. Mert legalább megpróbáltam. Ettől valahogy az élet császárának érzem magam (na, ide tényleg kívánkozik egy Smiley...). Még akkor is, ha jelenleg egy kékre linóleumozott Wohnheimben lakom, és Németország egyik legporosabb kisvárosában tengetem napjaimat.
Nem akarok Pirmasenssel igazságtalan lenni. Igazából jólesően provinciális érzés, hogy ez a negyvenezres kis település szombaton délben bezár (szó szerint, az utolsó benzinkútig), és csak hétfő reggel ébred újra. Hogy közben mit csinál, nem sikerült megfejtenem. Lehet, hogy mindenki alszik. Szó szerint. Merthogy itt feltűnően sok az idős ember. A város csupa patika. Meg ortopéd szakbolt. Hallókészülék-szaküzletből csak a belvárosban négyet számoltam össze. Azt mondják egyébként, hogy itt, Dél-Pfalzban a hidegháború idején (illetve a közelmúltig) sok amerikai katona volt, és az Újvilág rengeteget invesztált infrastruktúrába, de most, hogy azok az idők elmúltak, a volt cipő-Mekka csak halódik. A fiatalok máshová mennek dolgozni, csak az öregek maradnak, meg a munkanélküli vendégmunkások. Igen, ez nem paradoxon, vagy ha az, itt létezik: a külföldi vendégmunkások jó része munkanélküli. Illetve a családjuk az. Anélkül, hogy politizálnék (a rövid idő, amit eddig itt töltöttem, amúgy sem jogosít fel rá), feltűnt, mennyi a betegek szülei közt a lecsúszott, mosdatlan (!), kétes egzisztencia. Volt egy betegünk, ma ment haza. Itt született, kissé korábban a vártnál, ezért nálunk, a Koraszülött-intenzív Osztályon landolt. Izmailnak hívták és bogárfekete szeme volt. Illetve van is, csak már hazavitte. A szemét. Apukája munka nélküli jugoszláv segédmunkás, aki kihozta szülni a feleségét, mert itt modernebb az egészségügy, mint otthon. Mivel azonban az asszony nem volt biztosítva, a kezelés költségeit (kb. négyezer €!!!) a családnak zsebből kellett állnia. Persze képtelenek voltak kifizetni ekkora összeget, most megy a huzavona a Jugendamttal. Még azt is figyelembe véve, hogy a gyermekgyógyászat a világ minden táján leplezve-leplezetlenül szociális diszciplína, feltűnően sok a szegény család itt az osztályon. A klisé a pedáns, ridegségig precíz, jólöltözött, arany keretes szemüveges németekről nem működik. Közhely persze, mégis édes-bús érzés személyesen megtapasztalni, mennyire esendő az ember a világ minden táján, legyen nyugatnémet vagy kelet-albán.
És hogy mennyire közös bennünk az a nagyon-nagyon kevés számú, de annál erősebb motiváció, ami mozgat minket egy életen át.
Nézd már, mégis filozofálásba torkollt ez a mai bejegyzés. Pedig most nem is vagyok lehangolt, csak fáradt egy kicsit. Illetve nagyon. Tele az osztály, fele hasmenéses, fele tüdőgyulladásos, fele lakli, fele csecsemő. Izgalmas, sokszínű, önállóságra nevelő munka. És egyre jobban megy a német! Régebb óta itt élő barátaim azzal „biztattak”, hogy fél évig, mint a hulla esem majd haza esténként az idegen nyelv okozta erőfeszítések miatt. Nos, eddig bejött nekik. De már vannak napok (a mai is ilyen volt), hogy úgy éreztem, csökken az üvegfal vastagsága, ami beszélgetőpartnereimtől elválaszt. Oldódik az a lidércnyomásszerű érzés, hogy akkor is csak lassan beszélek, ha gyorsan kellene. Arra célzok, mikor a felelőtlen anyuka magára hagyja a hathónapos csecsemőt a vizsgálóasztalon, hogy elfordulva a táskájában kotorásszon. Jó volna olyankor villámgyorsan rárivallni, hogy tartsa már legalább az egyik kezét a bébin, mielőtt az leesne és összetörné magát. Na ilyenkor nincs idő a felszólító módú igealak helyes ragozásának és az alany-állítmány egyeztetésének átgondolására... Az ember ebben a helyzetben gyorsan szeretne beszélni, de a nyelvi korlátok miatt csak artikulálatlan üvöltés hagyja el a torkát, cseppet sem növelve ezzel a szülöknél a tetszési indexet... Szóval, még az ilyen helyzetekben is mintha gyorsabban tolulnának ajkamra a szárnyas szavak...
Érzem, hogy ez a helyzet előre visz. Megerősít és megmutatja – nem, nem másoknak, hanem szigorúan önmagamnak -, hogy mire vagyok képes valójában. Don Quijote a Tükrök Lovagjaival vívott küzdelmében végre önmagára talál. Ideje.
Hálás vagyok, hogy mindehhez olyan türelmes, kitartó, szerető családdal ajándékozott meg a sors, amely elnézi, hogy nemcsak magammal, de velük is kísérletezem. Akik tudják, hogy egy elégedett, önmagával kibékült Férj és Apa mindannyiuk számára nyeremény. És készek ezért áldozatot hozni, nem is kicsit. Köszönöm nektek.
De hogy ne ilyen – feleségem szavaival élve – köldöknézős legyen ez a mai naprórészlet, egy sztorival fejezem be, amely ma esett meg. Említettem már a vizsgálószobában felakasztott hálót, amelyik hallal meg valódi kagyló- és csigahéjjal van teli. Életem megkeserítője ez a háló, mert komolytalan felaggatója nem az ilyen majd’ kétméteres alakokra méretezte, mint amilyen én vagyok. Történt, hogy egy különösen üvöltözős kedvű másfél évessel kellett elbánnom (értsd: meg akartam vizsgálni). Ez az a típus, aki teljesen barátságos, mosolygós, integetős mindaddig, míg a fonendoszkóp előkerül, és fel nem húzzák a ruháját. Ekkor, mintha bekapcsolnák, torkaszakadtából ordítani kezd, nem lehet hatni rá semmivel. Jobbik eset, ha a szülők segítőkészek, de ez nincs mindig így. Ennek a kis páciensemnek a szülei (páciens eredetileg türelmeset jelent latinul...) csak álltak, és szótlan rosszindulattal méregettek engem, aki, bár még hozzá sem értem, mégis ellenszenves személyiségemmel így felzaklattam imádott Brünhildájukat. Megjegyzendő egyébként, hogy a gyermek nevének kacifántossága egyenes arányban áll ordítási hajlamával. Nem tudom, miért van ez így, de a Katik kevésbé üvöltözősek, mint a Szamanták (még otthoni tapasztalat). Na, kis betegem kitett magáért, majdnem eladta a házat. Ekkor történt, hogy mikor a nyakamból leakasztottam a fonendoszkópomat, az valahogy beleakadt a háló egyik lakójába, egy megkövesedett tengeri csigaházba, és a lendület hevében a fejem búbján végződő röppályára állította. Nagyot koppant, én meg – szerencsére magyarul – mondtam valamit. De mi volt ez a kicsiség ahhoz képest, hogy az eleddig bömbölő ivadék ezt látva előbb megnémult, majd felült az asztalon és torkaszakadtából röhögni kezdett. És attól kezdve, mintha pertut ittunk volna, a legjobb puszipajtások lettünk. Kicsit dr. Bubósan levonva az eset tanulságát: „Sose sajnáld a fejed búbját, ha megnevettetheted egy páciensedet!”
Meg különben is, három nap múlva megyek haza, méghozzá egy meghosszabbított-kibővített hétvégére! Találkozom mindenkivel a régi barátok közül, és főleg öt szépséges napot tölthetek együtt a családommal. Bár januárban voltam már otthon... Most veszem észre, nem is igazi napló ez, hiszen egy szót sem szóltam még erről, pedig nagyszerű hétvége volt: szombat reggel repültem Stuttgartból Budapestre, ott délután adtunk egy koncertet, vasárnap meg hazautaztam. Villámlátogatás. Mert azt még nem is mondtam, hogy van egy zenekarunk, saját zenéket adunk elő, bejártuk már az egész országot. És ami igen-igen jólesett: ezen a koncerten jelen volt Jókai Anna írónő is, aki utána könnyes szemmel jött oda gratulálni, hogy mennyire tetszett neki, amit hallott (és őszintén remélem, hogy nem a röhögéstől volt könnyes a szeme, tekintve, hogy a műsorszám eredeti elképzelés szerint egy drámai oratórium volt...).
Tehát megyek haza egy kicsit. Nagyon várom, de azt is tudom, milyen kemény lesz utána újra útrakelni. De egyre inkább elhatalmasodik rajtam egy érzés, amit semmivel a világon nem cserélnék el: hogy kezembe vettem a sorsomat. És ebből a szempontból édesmindegy (ahogy német barátaim mondják: scheissegal), hogyan végződik ez a kaland. Hogy megfutamodom vagy végigcsinálom. Mert legalább megpróbáltam. Ettől valahogy az élet császárának érzem magam (na, ide tényleg kívánkozik egy Smiley...). Még akkor is, ha jelenleg egy kékre linóleumozott Wohnheimben lakom, és Németország egyik legporosabb kisvárosában tengetem napjaimat.
Nem akarok Pirmasenssel igazságtalan lenni. Igazából jólesően provinciális érzés, hogy ez a negyvenezres kis település szombaton délben bezár (szó szerint, az utolsó benzinkútig), és csak hétfő reggel ébred újra. Hogy közben mit csinál, nem sikerült megfejtenem. Lehet, hogy mindenki alszik. Szó szerint. Merthogy itt feltűnően sok az idős ember. A város csupa patika. Meg ortopéd szakbolt. Hallókészülék-szaküzletből csak a belvárosban négyet számoltam össze. Azt mondják egyébként, hogy itt, Dél-Pfalzban a hidegháború idején (illetve a közelmúltig) sok amerikai katona volt, és az Újvilág rengeteget invesztált infrastruktúrába, de most, hogy azok az idők elmúltak, a volt cipő-Mekka csak halódik. A fiatalok máshová mennek dolgozni, csak az öregek maradnak, meg a munkanélküli vendégmunkások. Igen, ez nem paradoxon, vagy ha az, itt létezik: a külföldi vendégmunkások jó része munkanélküli. Illetve a családjuk az. Anélkül, hogy politizálnék (a rövid idő, amit eddig itt töltöttem, amúgy sem jogosít fel rá), feltűnt, mennyi a betegek szülei közt a lecsúszott, mosdatlan (!), kétes egzisztencia. Volt egy betegünk, ma ment haza. Itt született, kissé korábban a vártnál, ezért nálunk, a Koraszülött-intenzív Osztályon landolt. Izmailnak hívták és bogárfekete szeme volt. Illetve van is, csak már hazavitte. A szemét. Apukája munka nélküli jugoszláv segédmunkás, aki kihozta szülni a feleségét, mert itt modernebb az egészségügy, mint otthon. Mivel azonban az asszony nem volt biztosítva, a kezelés költségeit (kb. négyezer €!!!) a családnak zsebből kellett állnia. Persze képtelenek voltak kifizetni ekkora összeget, most megy a huzavona a Jugendamttal. Még azt is figyelembe véve, hogy a gyermekgyógyászat a világ minden táján leplezve-leplezetlenül szociális diszciplína, feltűnően sok a szegény család itt az osztályon. A klisé a pedáns, ridegségig precíz, jólöltözött, arany keretes szemüveges németekről nem működik. Közhely persze, mégis édes-bús érzés személyesen megtapasztalni, mennyire esendő az ember a világ minden táján, legyen nyugatnémet vagy kelet-albán.
És hogy mennyire közös bennünk az a nagyon-nagyon kevés számú, de annál erősebb motiváció, ami mozgat minket egy életen át.
Nézd már, mégis filozofálásba torkollt ez a mai bejegyzés. Pedig most nem is vagyok lehangolt, csak fáradt egy kicsit. Illetve nagyon. Tele az osztály, fele hasmenéses, fele tüdőgyulladásos, fele lakli, fele csecsemő. Izgalmas, sokszínű, önállóságra nevelő munka. És egyre jobban megy a német! Régebb óta itt élő barátaim azzal „biztattak”, hogy fél évig, mint a hulla esem majd haza esténként az idegen nyelv okozta erőfeszítések miatt. Nos, eddig bejött nekik. De már vannak napok (a mai is ilyen volt), hogy úgy éreztem, csökken az üvegfal vastagsága, ami beszélgetőpartnereimtől elválaszt. Oldódik az a lidércnyomásszerű érzés, hogy akkor is csak lassan beszélek, ha gyorsan kellene. Arra célzok, mikor a felelőtlen anyuka magára hagyja a hathónapos csecsemőt a vizsgálóasztalon, hogy elfordulva a táskájában kotorásszon. Jó volna olyankor villámgyorsan rárivallni, hogy tartsa már legalább az egyik kezét a bébin, mielőtt az leesne és összetörné magát. Na ilyenkor nincs idő a felszólító módú igealak helyes ragozásának és az alany-állítmány egyeztetésének átgondolására... Az ember ebben a helyzetben gyorsan szeretne beszélni, de a nyelvi korlátok miatt csak artikulálatlan üvöltés hagyja el a torkát, cseppet sem növelve ezzel a szülöknél a tetszési indexet... Szóval, még az ilyen helyzetekben is mintha gyorsabban tolulnának ajkamra a szárnyas szavak...
Érzem, hogy ez a helyzet előre visz. Megerősít és megmutatja – nem, nem másoknak, hanem szigorúan önmagamnak -, hogy mire vagyok képes valójában. Don Quijote a Tükrök Lovagjaival vívott küzdelmében végre önmagára talál. Ideje.
Hálás vagyok, hogy mindehhez olyan türelmes, kitartó, szerető családdal ajándékozott meg a sors, amely elnézi, hogy nemcsak magammal, de velük is kísérletezem. Akik tudják, hogy egy elégedett, önmagával kibékült Férj és Apa mindannyiuk számára nyeremény. És készek ezért áldozatot hozni, nem is kicsit. Köszönöm nektek.
De hogy ne ilyen – feleségem szavaival élve – köldöknézős legyen ez a mai naprórészlet, egy sztorival fejezem be, amely ma esett meg. Említettem már a vizsgálószobában felakasztott hálót, amelyik hallal meg valódi kagyló- és csigahéjjal van teli. Életem megkeserítője ez a háló, mert komolytalan felaggatója nem az ilyen majd’ kétméteres alakokra méretezte, mint amilyen én vagyok. Történt, hogy egy különösen üvöltözős kedvű másfél évessel kellett elbánnom (értsd: meg akartam vizsgálni). Ez az a típus, aki teljesen barátságos, mosolygós, integetős mindaddig, míg a fonendoszkóp előkerül, és fel nem húzzák a ruháját. Ekkor, mintha bekapcsolnák, torkaszakadtából ordítani kezd, nem lehet hatni rá semmivel. Jobbik eset, ha a szülők segítőkészek, de ez nincs mindig így. Ennek a kis páciensemnek a szülei (páciens eredetileg türelmeset jelent latinul...) csak álltak, és szótlan rosszindulattal méregettek engem, aki, bár még hozzá sem értem, mégis ellenszenves személyiségemmel így felzaklattam imádott Brünhildájukat. Megjegyzendő egyébként, hogy a gyermek nevének kacifántossága egyenes arányban áll ordítási hajlamával. Nem tudom, miért van ez így, de a Katik kevésbé üvöltözősek, mint a Szamanták (még otthoni tapasztalat). Na, kis betegem kitett magáért, majdnem eladta a házat. Ekkor történt, hogy mikor a nyakamból leakasztottam a fonendoszkópomat, az valahogy beleakadt a háló egyik lakójába, egy megkövesedett tengeri csigaházba, és a lendület hevében a fejem búbján végződő röppályára állította. Nagyot koppant, én meg – szerencsére magyarul – mondtam valamit. De mi volt ez a kicsiség ahhoz képest, hogy az eleddig bömbölő ivadék ezt látva előbb megnémult, majd felült az asztalon és torkaszakadtából röhögni kezdett. És attól kezdve, mintha pertut ittunk volna, a legjobb puszipajtások lettünk. Kicsit dr. Bubósan levonva az eset tanulságát: „Sose sajnáld a fejed búbját, ha megnevettetheted egy páciensedet!”
Hozzászólások
Pompéry Berlin
2010-02-09 16:46
"... akadt időm elmélkedésre. Nem, nem kell megijedni, nem fogok
senkit magvas gondolatokkal traktálni, arról leszoktam a visszajelzések okán
(hiába, így jó írni, hogy az ember azonnal kap hideget-meleget attól függően,
hogy tetszik-e amit csinált vagy sem). ..."
Kedves Attendance, azért ez így nem fair. Itt mindenki összetöri magát, hogy Neked
érdemleges, személyreszóló és tartalmas kommentárokat írjon. Úgy gondolom,
ugyancsak kiérdemeltük, hogy magvas gondolatokkal "traktálj"
bennünket.
Más kérdés, hogy folyamatosan írod a naplódat, ami hallatlanul érdekes,
és ebben a formájában koherens, de kevés direkt reakciót látok a mi
hozzászólásainkra. Nyilván nem a blogban várjuk az ezekre való választ, hanem
esetleg itt.
Attendance
2010-02-09 23:30
Kedves Pompéry Berlin, kedves Fórumtagok!
Először is köszönöm, Judit, a tréfás dorgálásba bújtatott biztatást.
Ezek a hozzászólások tényleg nagyon sokat tesznek hozzá a naplómhoz. Tény és
való, sokan voltak (nem a fórumon, hanem magánüzenetben, telefonon, Skype-on),
akik úgy foglaltak állást, hogy nem áll jól nekem, ha búvalbélelt vagyok.
Egyrészt azonban nem vagyok az, másrészt nem lehet egy blogot csak gegekkel
teleírni, különösen, ha az egy őszinte dokumentum igényével készül. Én ez
vagyok, ilyen hullámzó, hol felszabadult, hol borongós, hol önironikus, hol
önsajnáló. De köszönöm, ha azt írod: a mélyebb gondolatok teszik értékesebbé a
bejegyzéseket. Én is így gondolom, hozzáfűzve, hogy a viccesebb részek meg
olvashatóbbá. Mivel nem tudok és nem is akarok kibújni a bőrömből, úgyis ebben
a szellemben folytatom, ha erőm és időm engedi. De még egyszer köszönöm a
biztatást.
Hiányolod továbbá a bejegyzésekre adott személyes válaszaimat. Igazad
van, látszólag nem becsülöm meg eléggé azokat, akik ilyen módon támogatják a
naplót és íróját. Hidd el, higgyétek el azonban, hogy minden hozzászólás sokat
jelent, gyűjtögetem őket, csokorba szedem, újra és újra átolvasom, mert csak
úgy árad belőlük a szeretet és szurkolás. Hogy mégsem válaszolok rájuk, annak
több oka is van. Először is unalmassá válna, ha minden kedves szót külön
megköszönnék (megteszem ám, csak nem írásban...). Másodszor nincs olyan átütő
tehetségem, hogy egyszerre két topikban is eredeti legyek. A Köznapló egyes
oldalai napi több óra munkával készülnek (de ez nem is lényeges, mert a
focimeccsen is a gól számít, nem a góllövő izzadságszaga...).
Ha valaki úgy érzi, hálátlan vagyok, mert nem reagálok a
hozzászólásokra, kérem, hogy higgye el: erről szó sincs. Nagyon hálás vagyok
minden hozzászólásért. Reggelente az első dolgom, hogy megnézzem, jött-e új.
Tényleg.
És ha időm-erőm engedi, kicsit jobban odafigyelek majd a személyes
válaszokra.
Ezúton is, még egyszer is köszönöm a biztatást. Abba ne hagyjátok!!
Attendance
hunor
2010-02-10 08:52
Kedves Attendance,
én most csiki módon biztatlak: huj, huj, hajrá!
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése