Attendance: Pfalzi köznapló 10

Ugyanaznap, késöbb

Éjjel van. Félálomban, a neten kalandozva rábukkantam egy régen olvasott Ady-versre. Az a címe, hogy „Sípja régi babonának”. Alcíme: „Bujdosó magyar énekli”. Nincs rá jobb szó: szíven ütött. Nézzétek el, hogy idemásolom:

Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam,
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.

Éppen azon gondolkodtam, mit is keresek én itt, amikor rám zuhantak ezek a sorok. Válaszként a 17-i gondolataimra Pompéry azt írta, hogy a Vörösmarty-féle „Itt élned, halnod kell”-nemzetszemlélet a XIX. század sajátja, idejétmúlt. Tulajdonképpen lehet, hogy így van. Lehet, hogy így kellene felfognom ezt az én német kalandozásomat: racionális, fölösleges érzelmektől mentes döntésnek. De vajon nincs-e benne, külföldön munkát kereső hazámfiai, mindannyiunk döntésében ez a keserűség, ez a kiábrándultság? Hát nem ilyen volt elindulni, „Sátor-sarkon bort nyakalva” és „Fáradt lábbal útrakészen”? Nem voltunk végletesen kiábrándulva a „Béna árnyakból”, „rongyos árnyakból”? Én bizony így éreztem. Végignéztem a munkahelyemen, annyi győztes és vesztes csata színhelyén, elnéztem a fásult arcokat, a nővérek, orvosok tekintetét, akik a sírás határán mentek sokszor haza, mert nem győzték erővel a feladatokat, akik velem együtt megpróbáltak szembemenni az örvénnyel, az otthoni viszonyok mélybehúzó, lankasztó valóságával. „Átkozott nép”, nem igaz? „Ne hagyja az Úr veretlen!” Én bizony hátat fordítok ennek a földnek, „Vérem többé sosem issza”!

Itt ülök egy Isten háta mögötti német kisvárosban, Adyt olvasok: sajnálom magamat. És, minden álszerénység nélkül, sajnálom azokat a beteg magyar gyerekeket, akik elveszítettek engem és a hozzám hasonlókat. Negyvenéves koromra meg kellett érnem, hogy felfogom ennek a versnek az értelmét.

Aztán továbblapozok, és meglátok egy másik címet: „Föl-földobott kő”. Szerzője a fenti átkozódóval azonos úr. Egy lélekben megfért mindkétféle érzés. Az, amiről ebben a versében ír, nem hazaszeretet – ez a szó úgyis középiskolásoknak való. De tény, hogy ez a fajta gravitáció, ez a sorsszerű visszazuhanás abba a porba, amelyből vétettünk, létezik. Együtt lakik bennünk az ellene lázadó haraggal, hol átkozódás, hol keserédes belenyugvás formájában. Legalábbis én most ezt érzem, nagyon ezt érzem. Nem tudtam volna elhagyni az otthonomat a „Sípja régi babonának” nélkül, de idekint egész létezésemnek értelmet ad a „Föl-földobott kő”. Az, hogy „Százszor is, végül is”. Egy németnek hiába magyaráznám, úgyse értené. Nem, nem hazaszeretet ez. Nem is honvágy.
De gyökér nélkül kidől a fa.

Egyszer majd hazamegyek.

Hozzászólások

Pompéry Berlin   2010-01-27 02:36    

 ...„Éppen azon gondolkodtam, mit is keresek én itt, amikor rám zuhantak ezek a sorok. Válaszként a 17-i gondolataimra Pompéry azt írta, hogy a Vörösmarty-féle „Itt élned, halnod kell”-nemzetszemlélet a XIX. század sajátja, idejétmúlt. Tulajdonképpen lehet, hogy így van. Lehet, hogy így kellene felfognom ezt az én német kalandozásomat: racionális, fölösleges érzelmektől mentes döntésnek.“

Azt nem mondtam, hogy érzelemmentes döntés, mindössze azt, hogy a mobilitás normális. Ma, a 21. század képzett szakembereinél az az abnormális, ha egyhelyben születik, tanul, dolgozik és éli le az egész életét.

“De vajon nincs-e benne, külföldön munkát kereső hazámfiai, mindannyiunk döntésében ez a keserűség, ez a kiábrándultság?”

De biztosan. Ahogyan a századforduló Amerikába tántorgott 3 millió koldusánál, Ady kortársainál is volt. A mai nemzetközi mobilitásnak különböző okai vannak, bár a gazdasági tényező egyformán fellelhető mindenütt. Mindössze az a különbség, hogy Te a hazát cserbenhagyott önmarcangoló gondolataid azoknak az Angliába, Skandináviába távozott német orvosoknak sose jutna eszébe, akiknek a helyét Te ma betöltöd. Pedig ők szintén egyrészt anyagi meggondolásból távoztak és mert elégedetlenek a német egészségüggyel. De ők nem tekintik eme lépésüket egy életre szóló, visszafordíthatatlan döntésnek, mint amire Te utalsz itt: „ . „Átkozott nép”, nem igaz? „Ne hagyja az Úr veretlen!” Én bizony hátat fordítok ennek a földnek, „Vérem többé sosem issza”!“ Mint ahogyan Nálad sem biztos, hogy Primasensben fognak eltemetni, de az sem, hogy egy szép napon nem mész vissza M.o-ra.

„... de idekint egész létezésemnek értelmet ad a „Föl-földobott kő”. Az, hogy „Százszor is, végül is”. Egy németnek hiába magyaráznám, úgyse értené….”

Így igaz, Adyt az átlagnémet sose értené meg. De nem is szükséges kisérletet tenni rá, hogy elmagyarázd. Van, lesz ilyen fordítva is. Nem muszáj mindenkinek mindent megérteni. (Én pl. mind a mai napig értetlenül állok a 68-as mozgalommal szemben és sokáig felgfoghatatlannak tartottam, hogy pl. hogyan lehet önként WG-be költözni, ugyanis én beleszülettem és egész m.o-i életemet egy társbérletben töltöttem.)

„...„Föl-földobott kő”. .... Egy lélekben megfért mindkétféle érzés. Az, amiről ebben a versében ír, nem hazaszeretet – ez a szó úgyis középiskolásoknak való. De tény, hogy ez a fajta gravitáció, ez a sorsszerű visszazuhanás abba a porba, amelyből vétettünk, létezik. Együtt lakik bennünk az ellene lázadó haraggal, hol átkozódás, hol keserédes belenyugvás formájában. Legalábbis én most ezt érzem, nagyon ezt érzem. Nem tudtam volna elhagyni az otthonomat a „Sípja régi babonának” nélkül, Nem, nem hazaszeretet ez. Nem is honvágy.

De gyökér nélkül kidől a fa.”

Nem leszel gyökértelen. Akkor sem, ha Adyt nem tudod kommunikálni. Egyrészt találsz új gyökereket, másrészt meg fogod tudni őrizni a régiekből azokat, amelyekre szükséged van. A kettő kompozíciója pedig segít túllátni a fazék peremén, amire adott esetben a bennszülöttek nem képesek. Ehhez idő kell, ez az a folyamat, amiről 23-ikán írtam.

kuco   2010-01-27 09:50     

"Élvezd a kis dolgokat, egy nap vissza fogsz tekinteni, és rájössz, hogy azok voltak a nagy dolgok" (Robert Brault)

amadeus   2010-01-27 11:59     

Nem egy Isten hátamögötti német kisvárosban ülsz, hanem Európában, és annak is a közepén. Ha pedig már mérlegelsz, akkor rendesen: Egy ország beteg kisgyermekei elvesztettek, de egy másik ország beteg kisgyermekei megnyertek téged. Ez egy kiegyensúlyozott mérleg, orvosként így kellene gondolkodnod.

Meglátod, ha a családod is melletted lesz, nem lesz a naplód ilyen negatív hangú.

&&&