2010-01-30 00:26
Átfutottam korábbi halhatatlan
gondolataimat, és arra jutottam, hogy igaza lehet barátaimnak, akik
leplezetlenül kritikai hangot ütöttek meg, és határozottan követelték, hogy
hagyjak fel ezzel a búvalbélelt merengéssel, mert senki sem érdekel. Néhány nyíltabban
fogalmazó ítész szó szerinti idézése még a nyomdafestéket is próbára tenné...
Ezennel tehát nyugdíjba küldöm Attendancét, a mélyenszántó gondolkodót és
visszahelyezem hivatalába Attendancét, a könnyed tollú pfalzi krónikást.
Merthogy itt közben felgyorsultak az események. Egyre jobban otthon érzem magam. Betegecskéimet és szüleiket kezdem éppúgy a magaménak érezni, mint a magyar időkben. A doktorok közt lassan alakot öltenek a gyermekosztályok tipikus figurái. Például a karizmatikus, ősz-öreg doktor bácsi, akit városszerte imádnak az anyukák; aki nem tud, de nem is akar igazán haladni a korral, de vitathatatlanul vezéregyéniség marad, míg nyugdíjba nem vonul. Aztán a tudálékos, akinek mindenről megvan a véleménye, minden vitába beleszól, de csak a végén: összegzés- és kinyilatkoztatásképpen. Akit nem lehet sarokba szorítani sem tudományos, sem etikai kérdésekkel, mert egyszerűen tökéletes... De van itt is, akárcsak otthon, buzgó kis főnök-kedvenc, mókamester ügyeskezű, csetlő-botló ásd-el-magad-szakkörös meg mindenféle jellemző karakter. De jó a légkör, nem utolsósorban, mert a főnök mindenféle munkatársának érti a nyelvét. Igazi művészet, érzék kérdése, hogy tudja, mikor kell helyretenni valakit, vagy éppen ráhagyni, hadd mondja a magáét. De a fő dolog, hogy sikerül a legfontosabb szakmai kérdésekben a helyes úton tartania az osztályt; nem feltétlenül azért, mert ő tud a legtöbbet közülünk, hanem mert jól menedzseli a különféle területek szakembereinek team-munkáját. Van fantázia a pirmasensi gyerekosztályban: színes a paletta, jó a csapat, megfelelőnek látszik a főnök.
Továbbá úgy tűnik, jól megvan velem is. Odafigyel az előrejutásomra, érdekli, hogyan alkalmazkodom napról napra az itteni viszonyokhoz. Márciusban össznémet gyermekgyógyász-kongresszusra küld, áprilisban ultrahangtanfolyamra Bécsbe, emleget valami vezető-menedzserképzőt kora nyáron – egyszóval gondja van rám. Mikor az első meghívót átnyújtotta, hogy jelentkezzem, kicsit rá találtam meredni a részvételi díjra, ami úgy kéthavi magyarországi fizetésemet tette ki. Finoman körülírtam neki, hogy karrierem jelenlegi ígéretes szakaszában a financiális konjunktúra még várat magára (mikor ez történt, még az első fizetésem sem jött meg, az otthonról hozott húsz eurót osztottam be tíz napra). Ne aggódjak, mondta kézlegyintve, a kórház kifizeti. Akkor meg ettől döbbentem meg. Bizony, a Lajtán innen ez úgy megy, hogy ha egy értékes szakember még értékesebb akar lenni, a kórház tőkét fektet bele. Megéri, mert a speciális tudásnak híre megy, több beteg gyógyíttatja magát a kórházban és így több pénz áll a házhoz. Az itteni kórházigazgató címe egyébként nem fővezérigazgató-főorvos-főtanácsos, hanem egyszerűen Geschäftsführer – üzletvezető, csak így. Merthogy az. És nem jobb a szíve, mint az otthoni fő- és alprofesszoroknak, csak talán jobban belátja, hogy a tudás pénzt hoz és támogatandó. Igaz, hogy ez a befektetés hosszú távú és bizonytalan, de másként nem megy. Mert műszert venni sokkal könnyebb, mint jó szakembert szerezni hozzá.
A kórház működése egyébként igazi német hatékonysággal van megszervezve. A betegek adatait felvételkor öntapadós címkékre nyomtatják, vonalkóddal ellátva, ezek az etikettek felragasztandók mindenféle vizsgálatkérő lapra, vérvételi csőre, ebédrendelésre és így tovább. Saját címkével ellátott ágyneműt kapnak a raktárból sterilen becsomagolva, étkezési szokásaikat személyesen beszéli meg velük a dietetikus, és naponta háromféle menüből választhatnak. A szobák egy-két ágyasak, a negyvenágyas gyermekosztályon húsz(!) baba-mama-egység van. Nem tilos a dekoráció sem, az osztályunk tele van aggatva plüssállatokkal, a falakat, üvegfelületeket elborítják a rajzok, üvegfesték-alkotások. Az ambulancián a plafonról halászháló lóg le, benne mindenféle plüss tengeri herkentyűvel. Pont úgy helyezték el, hogy a vizsgálóasztalon fekvő gyerek jól lássa és elterelhesse kicsit a figyelmét. A gyerekekkel ellentétben én sokáig nem vettem észre a cuccot. Egyik első napomon, ahogy felemelkedtem a vizsgálóasztal mellől (majdnem két méter vagyok, ha megerőltetem magam), a fejem beleütközött valami furába, és ahogy felnéztem, hát egy sügér vagy mi meredt rám, tipikus, fásult haltekintettel. Olyan váratlanul ért, hogy bemutattam kis betegem családjának egy leszúrt rittbergert másfél fordulattal.
Itt a műszerek működnek, az akkumulátorok tölthetők, a vérvételi eredmények húsz percen belül a számítógépben vannak, a számítógépek gyorsak és nem DOS-alapú operációs rendszerrel dolgoznak... Ja és a nővérek siránkoznak, ha kettejükre hatnál több beteg jut (vö. az otthoni viszonyokkal).
Ez idáig csak két dolgot találtam, ami nem tökéletes. Egyik a lift, illetve a liftek. A reggeli szokásos mellbedobásos érkezésembe bele kell számítanom a felvonóra várakozás idejét. Öt van belőlük, közös hívórendszerrel. Ez azt jelenti, hogy egyetlen gombot kell megnyomni, és amelyik lift előbb érkezik, az a tiéd. Először is csigalassan jönnek. Öt perc vagy több. Másodszor az ajtók gyorsan nyílnak és gyorsan csukódnak újra. Jó reflexekre van szükség, hogy odaugorhass az ötven méter hosszú soron, ahol épp nyílik az ajtó. A dolog szépsége akkor teljesedik ki, ha beteget szállítunk a saját ágyában, mellette a gurulós infúziós állvány vagy három palackkal. Eleinte rutintalan voltam, de mostanra kitanultam a technikát. Be kell állni középre, kb. öt-tízméterre a liftektől, hogy jó rálátás essék az ajtókra. Az ágy vége a harmadik felvonóval pontosan szemben van. Hívógomb megnyom, majd spuri vissza az ágy fejéhez, felvenni a startpozíciót. A pavlovi reflexív kiváltója a csengetés, amikor valamelyik lift megérkezik és hamarosan nyílik az ajtaja. Mármost a csengőszóból még nem lehet megállapítani, melyik jött; az csak egy általános bejelentés, minden irányzék nélkül. A lényeg az ajtó nyílása. A kolomp hangjára tehát adrenalin lökődik a keringésbe nagy mennyiségben, a pupillák tágulnak, az orrcimpák remegnek, az izmok munkára készen megfeszülnek. Adott jelre (ajtó nyílása) aztán tűz! Akkor van kis gond, ha valamelyik szélső lift nyert. Ilyenkor az ágy néha két keréken fordul. Ja, és volt már, hogy majdnem kint maradt az infúziós állvány...
A másik furcsaság az újraélesztős team hívása telefonon. Az aneszteziológiai osztály ugyanis egy állandó reanimációs (újraélesztős) készenlétet üzemeltet: ha valahol nagy baj van, egy gombnyomás és azonnal futnak. A gyorsaságot szolgálja, hogy minden fixen telepített telefonon külön gyorsgomb van „Reanimation” felirattal.
Valamelyik nap véletlenül megnyomtam. A kagylóból a következő szöveg hallatszott: „Üdvözöljük! Ön a kórház reanimációs szolgálatát hívta. Jelenleg nem vagyunk elérhetők, de amint tehetjük, visszahívjuk.” ... Mindenesetre udvarias, nem? Még az is lehet, hogy a beteg megéri a visszahívást.
Kis fantáziával persze ezt is lehetne fokozni, a mai idők modern telefonközpontjaihoz hasonlóan. „...Üdvözöljük! Ön a kórház reanimációs szolgálatát hívta. Kérjük, válasszon az alábbi menüpontok közül: Ha a légzése állt le, nyomja meg az egyes gombot. Ha a szíve, válassza a kettest. Ha sem légzése, sem keringése nincs, nyomja meg a kettős keresztet (törökök esetleg a csillagot, mert félhold nincs).” És így tovább. Majd benyújtom újításként a Geschäftsführernek.
Merthogy itt közben felgyorsultak az események. Egyre jobban otthon érzem magam. Betegecskéimet és szüleiket kezdem éppúgy a magaménak érezni, mint a magyar időkben. A doktorok közt lassan alakot öltenek a gyermekosztályok tipikus figurái. Például a karizmatikus, ősz-öreg doktor bácsi, akit városszerte imádnak az anyukák; aki nem tud, de nem is akar igazán haladni a korral, de vitathatatlanul vezéregyéniség marad, míg nyugdíjba nem vonul. Aztán a tudálékos, akinek mindenről megvan a véleménye, minden vitába beleszól, de csak a végén: összegzés- és kinyilatkoztatásképpen. Akit nem lehet sarokba szorítani sem tudományos, sem etikai kérdésekkel, mert egyszerűen tökéletes... De van itt is, akárcsak otthon, buzgó kis főnök-kedvenc, mókamester ügyeskezű, csetlő-botló ásd-el-magad-szakkörös meg mindenféle jellemző karakter. De jó a légkör, nem utolsósorban, mert a főnök mindenféle munkatársának érti a nyelvét. Igazi művészet, érzék kérdése, hogy tudja, mikor kell helyretenni valakit, vagy éppen ráhagyni, hadd mondja a magáét. De a fő dolog, hogy sikerül a legfontosabb szakmai kérdésekben a helyes úton tartania az osztályt; nem feltétlenül azért, mert ő tud a legtöbbet közülünk, hanem mert jól menedzseli a különféle területek szakembereinek team-munkáját. Van fantázia a pirmasensi gyerekosztályban: színes a paletta, jó a csapat, megfelelőnek látszik a főnök.
Továbbá úgy tűnik, jól megvan velem is. Odafigyel az előrejutásomra, érdekli, hogyan alkalmazkodom napról napra az itteni viszonyokhoz. Márciusban össznémet gyermekgyógyász-kongresszusra küld, áprilisban ultrahangtanfolyamra Bécsbe, emleget valami vezető-menedzserképzőt kora nyáron – egyszóval gondja van rám. Mikor az első meghívót átnyújtotta, hogy jelentkezzem, kicsit rá találtam meredni a részvételi díjra, ami úgy kéthavi magyarországi fizetésemet tette ki. Finoman körülírtam neki, hogy karrierem jelenlegi ígéretes szakaszában a financiális konjunktúra még várat magára (mikor ez történt, még az első fizetésem sem jött meg, az otthonról hozott húsz eurót osztottam be tíz napra). Ne aggódjak, mondta kézlegyintve, a kórház kifizeti. Akkor meg ettől döbbentem meg. Bizony, a Lajtán innen ez úgy megy, hogy ha egy értékes szakember még értékesebb akar lenni, a kórház tőkét fektet bele. Megéri, mert a speciális tudásnak híre megy, több beteg gyógyíttatja magát a kórházban és így több pénz áll a házhoz. Az itteni kórházigazgató címe egyébként nem fővezérigazgató-főorvos-főtanácsos, hanem egyszerűen Geschäftsführer – üzletvezető, csak így. Merthogy az. És nem jobb a szíve, mint az otthoni fő- és alprofesszoroknak, csak talán jobban belátja, hogy a tudás pénzt hoz és támogatandó. Igaz, hogy ez a befektetés hosszú távú és bizonytalan, de másként nem megy. Mert műszert venni sokkal könnyebb, mint jó szakembert szerezni hozzá.
A kórház működése egyébként igazi német hatékonysággal van megszervezve. A betegek adatait felvételkor öntapadós címkékre nyomtatják, vonalkóddal ellátva, ezek az etikettek felragasztandók mindenféle vizsgálatkérő lapra, vérvételi csőre, ebédrendelésre és így tovább. Saját címkével ellátott ágyneműt kapnak a raktárból sterilen becsomagolva, étkezési szokásaikat személyesen beszéli meg velük a dietetikus, és naponta háromféle menüből választhatnak. A szobák egy-két ágyasak, a negyvenágyas gyermekosztályon húsz(!) baba-mama-egység van. Nem tilos a dekoráció sem, az osztályunk tele van aggatva plüssállatokkal, a falakat, üvegfelületeket elborítják a rajzok, üvegfesték-alkotások. Az ambulancián a plafonról halászháló lóg le, benne mindenféle plüss tengeri herkentyűvel. Pont úgy helyezték el, hogy a vizsgálóasztalon fekvő gyerek jól lássa és elterelhesse kicsit a figyelmét. A gyerekekkel ellentétben én sokáig nem vettem észre a cuccot. Egyik első napomon, ahogy felemelkedtem a vizsgálóasztal mellől (majdnem két méter vagyok, ha megerőltetem magam), a fejem beleütközött valami furába, és ahogy felnéztem, hát egy sügér vagy mi meredt rám, tipikus, fásult haltekintettel. Olyan váratlanul ért, hogy bemutattam kis betegem családjának egy leszúrt rittbergert másfél fordulattal.
Itt a műszerek működnek, az akkumulátorok tölthetők, a vérvételi eredmények húsz percen belül a számítógépben vannak, a számítógépek gyorsak és nem DOS-alapú operációs rendszerrel dolgoznak... Ja és a nővérek siránkoznak, ha kettejükre hatnál több beteg jut (vö. az otthoni viszonyokkal).
Ez idáig csak két dolgot találtam, ami nem tökéletes. Egyik a lift, illetve a liftek. A reggeli szokásos mellbedobásos érkezésembe bele kell számítanom a felvonóra várakozás idejét. Öt van belőlük, közös hívórendszerrel. Ez azt jelenti, hogy egyetlen gombot kell megnyomni, és amelyik lift előbb érkezik, az a tiéd. Először is csigalassan jönnek. Öt perc vagy több. Másodszor az ajtók gyorsan nyílnak és gyorsan csukódnak újra. Jó reflexekre van szükség, hogy odaugorhass az ötven méter hosszú soron, ahol épp nyílik az ajtó. A dolog szépsége akkor teljesedik ki, ha beteget szállítunk a saját ágyában, mellette a gurulós infúziós állvány vagy három palackkal. Eleinte rutintalan voltam, de mostanra kitanultam a technikát. Be kell állni középre, kb. öt-tízméterre a liftektől, hogy jó rálátás essék az ajtókra. Az ágy vége a harmadik felvonóval pontosan szemben van. Hívógomb megnyom, majd spuri vissza az ágy fejéhez, felvenni a startpozíciót. A pavlovi reflexív kiváltója a csengetés, amikor valamelyik lift megérkezik és hamarosan nyílik az ajtaja. Mármost a csengőszóból még nem lehet megállapítani, melyik jött; az csak egy általános bejelentés, minden irányzék nélkül. A lényeg az ajtó nyílása. A kolomp hangjára tehát adrenalin lökődik a keringésbe nagy mennyiségben, a pupillák tágulnak, az orrcimpák remegnek, az izmok munkára készen megfeszülnek. Adott jelre (ajtó nyílása) aztán tűz! Akkor van kis gond, ha valamelyik szélső lift nyert. Ilyenkor az ágy néha két keréken fordul. Ja, és volt már, hogy majdnem kint maradt az infúziós állvány...
A másik furcsaság az újraélesztős team hívása telefonon. Az aneszteziológiai osztály ugyanis egy állandó reanimációs (újraélesztős) készenlétet üzemeltet: ha valahol nagy baj van, egy gombnyomás és azonnal futnak. A gyorsaságot szolgálja, hogy minden fixen telepített telefonon külön gyorsgomb van „Reanimation” felirattal.
Valamelyik nap véletlenül megnyomtam. A kagylóból a következő szöveg hallatszott: „Üdvözöljük! Ön a kórház reanimációs szolgálatát hívta. Jelenleg nem vagyunk elérhetők, de amint tehetjük, visszahívjuk.” ... Mindenesetre udvarias, nem? Még az is lehet, hogy a beteg megéri a visszahívást.
Kis fantáziával persze ezt is lehetne fokozni, a mai idők modern telefonközpontjaihoz hasonlóan. „...Üdvözöljük! Ön a kórház reanimációs szolgálatát hívta. Kérjük, válasszon az alábbi menüpontok közül: Ha a légzése állt le, nyomja meg az egyes gombot. Ha a szíve, válassza a kettest. Ha sem légzése, sem keringése nincs, nyomja meg a kettős keresztet (törökök esetleg a csillagot, mert félhold nincs).” És így tovább. Majd benyújtom újításként a Geschäftsführernek.
Hozzászólások
poe 2010-01-30
17:24
Igen! Igen! Ez a te stílusod, ami jól áll! Egyébként meg "Nagy a
feje, búsuljon a ló!"
Ila 2010-01-31
09:23
Nagy érdeklődéssel olvasom naplódat. Jómagam 13 éve élek Németországban,
eleinte kínzó honvágy gyötört, aztán kigyógyultam belőle. Ma azt mondom, hogy
Magyarország a hazám, de Németországban vagyok otthon. Biztos vagyok benne, hogy
egy idő után Te is így fogod érezni, különösen ha a családod is ott lesz.
Munkádhoz és beilleszkedésedhez kívánok sok sikert, üdvözlettel, ila
Krisz11
2010-01-31 17:45
Köszönöm, hogy megosztod velünk a gondolataidat.
Én 4 éve élek Landauban (kb. 40km Pirmasenstöl). Még nagyon élénken élnek
bennem is a kezdeti nehézségek emlékei.
Kitartás! Idövel a honvágy csillapodni fog!
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése