Meranoi makaróni

Augusztus 24. hétfő.

Részemről üdítő, Gabi részéről szörcsögős-harákolós-orrfújós éjszaka után lementünk reggelizni. Szerény, de bőséges svédasztal, forróvíz-fürdő, belelógatható kis kosárkákkal a tojások számára, hosszú nyelük különböző színű szigszalaggal megjelölve, hogy mindenki megismerje a sajátját. Mellékeltek kis konyhai tojásórákat is, kedvencünk egy baglyos volt. A házigazda geheimtippje szerint hat percre kell állítani, mert akkor a legfinomabb a tojás.

           

Siegi papa családi körben, viseletben

 Mint kiderült, ez egy családi szálloda, a vendéglátók közül a főszerepet Opa Siegi és Oma Josy vállalta, lányuk, Daniela és férje, Gregor közreműködésével. Siegi papa nagydarab, hatvanas, nagybajuszú férfi, sürög-forog a vendégek között, kávét hoz, teát tölt, nagyokat nevet és kérésre (sőt kérés nélkül is) túratippeket ad a hegyekbe indulóknak. Délutánonként finom kövidinka-illat lebegi körül. Josy mama a felesége, kemény vonású, akaraterőt tükröző arccal és kissé tartózkodó modorral. Sokáig meggyőződésem volt, hogy utál minket, különösképpen engem, mert első este elkéstünk.

Aztán persze elmúlt. Vagy mégsem.

            Reggeli után berándultunk Meránba, a pár kilométerre levő városba, elsősorban patikát keresni. Személyes paracetamol-tartalékom ugyanis, amit a közjó érdekében nagylelkűen felajánlottam, elfogyott. Az úton gyakorlatilag végig dugó volt, bőségesen volt időnk megfigyelni a környéket. A Fiume Adige folyó mély völgyében utaztunk, észak felől kétezres csúcsok: a Dolomitok Texel-csoportjának tagjai. A völgyben gyakorlatilag egyeduralkodó kultúrnövény az alma, végeláthatatlan kordonos, öntözött ültetvények formájában.

            

Meran

Meran (vagy olaszosan Merano: itt minden kétnyelvű, az utcanévtáblától a patikusnőig) szép kis városka lenne, csak az a sok turista ne nyüzsögne az utcákon. Az idő is ramaty volt, Marci és Gabi orrbetegséggel küszködött, így egy gyógyszertári kitérő és rövid belvárosi séta, képeslapírás után hamarosan hazafelé vettük az irányt. A város neve valahogy ismerős volt mindannyiunk számára, előkerült merániai Gertrúd a Bánk bánból, Pomeránia, sőt a meránói gyapjú és a meránói makaróni is. Természetesen mindegyik (nemcsak az utolsó kettő) mellétrafa. Merániának ugyanis gyakorlatilag a mai horvát tengerpartot hívták (Meer - tenger, latinosított), innen származott Gertrudis, Pomeránia meg valahol a lengyel-német határvidéken van. Ja és a meránói üveg is muránói...

            Délután Marcit hátrahagytuk a rhinovírusaival, mi hárman meg felkaptunk az hotelünkben ingyenesen igénybe vehető biciklikre, és eltekertünk az Adige mentén kelet felé pár kilométert a következő faluig, Plausig. A helybeli St. Ulrich-templom körül fekvő temető falára egy helybeli modern művész (Luis Stephan) tizennyolc képből Totentanzot alkotott. Elég híres, megnéztük, fain, fain. Mérsékelt lelkesedés. A temető melletti utazási iroda meglepetéssel szolgált: nyitva állt, de nem volt bent senki. A pulton kiterítve a helybeli látványosságokról, műsorról, túrautakról, stb. szóló rengeteg prospektus, térképek, brosúrák, minden szabadon elvihető. Mellette telefon, telefonszámmal: kit kell hívni, ha még lenne bármilyen kérdésünk. A nyitvatartási időnek csak egy részében van bent alkalmazott, egyébként az iroda önkiszolgáló. Ha vége a munkaidőnek, a szomszédos étteremből átjön valaki és bezár. Hát ilyent sem láttunk eddig...

            

Bicikligate hazafelé

Alig indultunk el visszafelé,  Domi hátsó kereke kipukkadt. A két bicikliből eszkábáltunk egy tolható alkalmatosságot. Kilométerhosszan cipelhettük, alig értünk haza vacsorára. Opa Siegi, becsületére legyen mondva, pókerarccal fogadta az újabb magyar malőrt. A vacsora egészen kitűnő volt, sajnos nem emlékszem már, mi. Mindig a reggelinél kellett választani az esti kétféle főételből és desszertből, ikszeléses módszerrel egy, az asztalunkon talált papíron. Gabi sohasem állta meg, hogy ne rajzoljon valami kedveset (hegyeket, virágot, hüttét) a lap aljára. Azt mondta, hátha attól megenyhül a zord Omi (aki nem is volt már zord). Csak egyvalami szegte kedvünket (illetve csak az enyémet): a névre szóló asztaldísz hiánya. Megfigyeltem ugyanis, hogy minden asztalon áll egy kis kerámiadísz (napocska vagy házikó), rajta alkoholos filccel, hogy kié az asztal. Csak nekünk nem volt. Biztos még haragszik a jó Josy.